7. Glance

(Ajánlott zenék a részhez: Bazzi - Myself ; BTS - Let Me Know )

/SunBin pov/

Talán a levegővételem is bent maradt, mikor egy általa alkotott becenevet hallottam szájából, ami nem sértésnek vagy gúnyolódásnak volt felfogható.

 - Megismerni? - pislogtam még mindig nagyokat, mondandóját megismételve.

 - Mesélj magadról. A gyerekkorodról. Bármiről - támasztotta fejét kezével, szemeiben valódi érdeklődést láttam. Teljesen máshogy viselkedett, mint otthon, a Min házban.

 - Nem igazán érdekes az életem. Kilenc voltam, amikor a szüleim és a nővérem meghaltak. Azóta árvaházban nevelkedtem, ott ismertem meg JiMint is. Csak őt örökbe fogadták a szüleid, szóval egyedül maradtam ismételten. Nagyrészt egymagam tapasztaltam meg az élet dolgait, néha segített az árvaházi nevelőm, de nem igazán bíztam benne. Tizennyolc évesen találtam rá a Cheonsára, és arra a kis közösségre, ami visszaadta nekem a család érzését egy kicsit. Azóta van még két állásom, hogy legyen pénzem akármire, de főleg az a célom, hogy egyetemre menjek és jobb állásom legyen.

 - Nem csúfoltak a szemed miatt?

 - Dehogynem - pont egy mély pontra tudott rákérdezni. - Szörnynek csúfoltak elég sokszor. Viszont túléltem, és erősebb vagyok, mint valaha - mosolyodtam el. - Most te jössz. Ha már kiteregetjük a múltunkat.

 - A családomat ismered. Úgy nőttem fel, hogy mindenre van pénzünk. Hát, hogy úgy mondjam az üzletre lettem nevelve is. Anyámék ezért is akadtak ki, amikor a művészetire akartam menni. Engem a zene érdekelt és nem az üzlet, vagy a kereskedelem. Megengedték, hogy beiratkozzak, de soha nem támogatták igazán a céljaimat. Egy időben még a kosarazásomat is jobban értékelték, mint a zenét. Mint ahogy észrevehetted, otthon nem nagyon szól bármilyen dallam.

 - Miért nem adod ki a dalaidat? Ha befutnál, lehet észrevennék a tehetségedet.

 - Próbálkoztam kiadóknál, nem fogadták el - engedte le az asztalra a kezét.

 - Nekem tetszett, amit eddig mutattál - fogtam meg kézfejét mosolyra húzva számat. - És ilyen esetekben ne azt nézd, hogy ki nem támogat, hogy kitől várnád el, hanem, hogy ki az, aki melletted van mindig, bármi is történjen. Például JiMin biztos nyitott a te dolgaidra, ha beszélgetnél vele.
 - Igen, JiMin meghallgat, ha mondanék neki valamit, vagy ha mutatni akarnék újonnan szerzett darabokat - lepillantott kezünkre.
 - Na, ugye? - húztam el sajátomat. - Éhes vagy? Meghívlak - pattantam fel, miközben felvettem kezembe a visszarakandó könyveket.
 - Végre valami jó ötlet - vette el tőlem a köteteket. Meglepetten gyökerezett földbe a lábam. - Jössz? - biccentett fejével. Bólintottam, majd gyors léptekkel követtem őt, és irányítottam, hogy hol voltak a könyvek. Nem tudom, miért, de egyfajta meleg érzés töltött el, amikor rám nézett.
Amikor a helyére tettük a lexikonokat, elvittem őt a kisboltba, ahol dolgozni szoktam, hogy ott együnk egy-egy levest, mivel erre futotta a pénzemből. Elkészítettem neki a rament, majd elé csúsztattam azt. Leültem jómagam is az egyik pult mellett található székre, aztán enni kezdtem ételemet.
 - És mondd, YoonGi, milyen voltál a kosárban? - érdeklődtem tovább a múltja iránt.
 - Bajnokságokat nyertünk a csapatommal anno, de mióta elballagtam a középiskolából, azóta csupán JiMinnel dobálgatok nagy ritkán a közeli pályán - turkálta az ebédjét.
 - Bajnokból hobbikosaras? Miért elégszel meg ennyivel?
 - Már nem vagyok a régi, nagy sok idő telt el azóta, hogy nem voltam edzésen, szóval már nem lennék bajnok szinten. Meg már nem is érdekel annyira, mint akkor. Most már elvagyok a kis világomban, ahol kumamonnak öltözött lányokkal pózolok - kuncogta el magát, miközben rám sandított.
 - Kellett a pénz, oké? Többet fel nem veszek még egy olyan jelmezt, nagyon melegem volt benne. Azt hittem elájulok abban a büdös cuccban - fejeztem be a maradék rament is.
 - Most miről beszélsz? Nagyon jól állt pedig - nevette el magát ez alkalommal.
 - Ő kicsoda? - könyökölt egy újabb barátkozni vágyó szellem a pultra mellém. - Helyes fiúka - libbent át YoonGi mellé.
 - Senki kedvéért többet olyat nem vennék fel, az biztos - szögeztem le, miközben a lelket figyeltem.
 - Érez valamit irántad, szerintem. Nézd azokat a szemeket. Miért nem fogod meg megint a kezét?
 - Nem - válaszoltam a szellemlánynak, amikor feltűnt, hogy a fiú furán nézett rám. - Nem, nem, tuti nem. Megetted? - bólintott kicsit félve. - Hazamegyünk? - dobtam ki a papír poharakat. - Szia, ChoRong - köszöntem el a kolléganőmtől, aki éppen a pénztárnál szolgált ki egy vevőt. Megvártam odakint, míg YoonGi is kényelmesen kifáradt az üzletből.
 - Ez most mi volt? - ekkor kibújt mögüle a szellem vigyorogva és integetve.
 - Eszembe jutott, hogy nem sokára megy egy sorozat, amit nézni akartam - egyre jobban kerekítette szemét. - ChoRong, aki a pénztárnál volt, így is pletykálgatni fog, hogy biztos randizgatunk, meg ilyenek.
 - Neki van valakije? - megráztam fejem. - Nem is értem, hogy miért érdekel, ha ő ezzel üti el az élete nagy részét - megfogta kézfejem, és azzal integetett az említett lánynak az üvegajtón túlról.
 - Bolond vagy? - kaptam ki kezemet az övéből.
 - Na, menjünk, nézzük meg, mit tud az a sorozat - zsebébe dugta kezeit, majd elindult a megfelelő irányba.
 - Nem busszal megyünk? - mutattam a megállóra.
 - Az túl egyszerű - sóhajtottam egyet, majd követtem őt. Beértem tempóját, szóval egymás mellett lépkedtünk. Csendben, szótlanul sétáltunk célunk felé. Csupán néhány autó, illetve busz mondanivalója törte meg a köztünk kongó dialógus mentességet. Közben a tavaszi szél lengette a bokrokat, a fák lombjait, az ő hajkoronáját. A sötét tincsek a szembe széltől meg-megmozdultak, de tulajdonosuk csak a zebráknál pillantott oldalra, addig a járdát pásztázta.
 - Nem akarsz mondani valamit? - követett még mindig a szellemlány. - Biztos van valami, amit mondanál neki vagy kérdeznél vagy legalábbis megtörhetnéd ezt az istentelenül unalmas csendet.
 - Még mindig nem mondtad el az okát, hogy miért változtál meg, hogy miért nem ettél a szüleiddel, hogy miért ingadozik a hangulatod vagy a viselkedésed.
 - Azt mondtam, hogy miután befejeztem a bakancslistámat, azután mondom el.
 - És mi van azon a bizonyos listán?
 - Ezt nem mondom el előre. Én tudom, mi van rajta, és ennyi, de néhány dolog már már készen van - a lassan húsz perces sétálásunk alatt, most nézett ismét rám. - Ha már egyetem, melyiken gondolkoztál?
 - Igazából, nem tudom - vakartam meg fejem búbját. - Keresgéltem néhányat, de egyik sem nyerte el a tetszésemet úgy igazán, hogy arra pazaroljam a félrelakott pénzem. Viszont előnyösebb lenne, ha tudnék angolul és lenne nyelvvizsgám belőle, mert vannak olyan tantárgyak, amik idegen nyelven folynak.
 - Én segíthetek ebben.
 - Tudsz angolul? - bólintott. - Nem kell, majd KyungRit megkérem vagy-
 - Nem hagyod, hogy segítsek tanulni?
 - Dehogynem. Köszönöm - ekkor befordultunk a ház elé, és beléptünk a kapun. Míg levettem odabent a cipőmet, falszomszédom eltűnt a konyhában, és mikor felegyenesedtem, előttem termett JiMin.
 - Hogy ment? Mogorva volt? - érdeklődött.
 - Nem, normális volt. Vállalkozott, hogy lesz az angol tanárom, hogy segítsen bejutni az egyetemre. És..most nem tudom, mit csinál - fordultam a konyha felé felső testemmel.
 - Normális? Mármint beszélgettetek meg minden? - suttogott felém.
 - Igen, de mi vagy te, egy nyomozó, hogy így suttogsz?
 - Most már nem érdekel a sorozatod? - zavarta meg eszmecserénket az öregember, ahogy lehuppant egy tál chips társaságában a kanapéra.
 - Fura - motyogta. - Gyerekek, nekem viszont muszáj bejátszanom egy kis sziesztát. Anyuék késő délután jönnek, mert valami találkozón vannak. Holnap után meg ide jön majd egy család üzleti dolgokról tárgyalni. Jó szórakozást a sorozathoz - távozott az emeletre. Aztán elfoglaltam jómagam is a helyemet a bőr ülőalkalmatosságon.


/KyungRi pov/

A szerdát SunBin nélkül kellett eltöltenem, így próbáltam asztaltörölgetéssel elütni az időmet, illetve üdvözöltem a vendégeket.
 - Csajszi, gyorsan elmegyek mosdóba. Beugranál addig a pultba? - nem is válaszoltam, csak helyet cseréltem vele. Nem voltak annyira sokan ebben az időszakban, úgyhogy nem volt nagy hajtás.
 - Jó napot, mit adhatok? - fordultam a vevő felé anélkül, hogy feltűnt volna, hogy ki is áll előttem.
 - Inkább csak szia - lenézett kitűzőmre. - KyungRi.
 - Mit adhatok? - felpillantott a táblákra.
 - Legyen egy Grande Americano és téged is meghívlak valamire, mert látom fáradt-
 - Akkor egy Americano - tértem át a kávégéphez, hogy elkészítsem az italt. Végül mikor kész volt, elé csúsztattam és kértem az árát.
 - Akkor neked semmi nem lesz?
 - Háromezer-kilencszáz won lesz - húztam fel szemöldököm.
 - Biztos?
 - Feltartja a sort. Háromezer-kilencszáz - lerakta a pénzt, aztán távozott az egyik asztalhoz. Elővette telefonját és úgy iszogatta kávéját. - Mit adhatok? - mosolyogtam inkább a következő vendégre. Miután azt is kiszolgáltam, visszatért kolléganőm, így visszamentem a terepre takarítani. HoSeokot hirtelen körülvette három lány, akik ujjongtak, hogy ott van mellettük a koreográfus. - Megkérhetném, hogy a beszélgetésüket kint folytassák vagy kérem, csendesebben, mert zavarják a többi vendéget.
 - Vagy csak téged - vágott azonnal vissza a fiú.
 - Akár hívhatom a főnököt is, ha azt óhajtod - fontam össze karjaimat magam előtt.
 - Lányok, magunkra hagynátok kicsit. Meg kell beszélnünk valamit.
 - Nincs mit megbeszélnünk. Én itt dolgozni próbálnék, és ha nem tartjátok be, hogy csendesen, hogy a többi vendég is normálisan megihassa azt a hülye kávéját vagy éppen megegye a kis sütijét, akkor esküszöm nektek, hogy kitiltatlak titeket innen - ezt mind mosolyogva közöltem velük, aztán odaszólva a pultos kollégámnak, eltűntem a személyzeti mosdó ajtaja mögött. Megmostam arcom, majd annak megtörlése után a mosdókagyló szélére támaszkodtam, a tükörben magamat nézve. Hallottam nagyon sok mindent erről a fiúról. Rosszat, jót, ömlengést, utálkozást. Egy biztos volt. Ő nagy játékos, szóval én nem akarok az ő egyik játékszere lenni. 


/JungGi pov/

Már húsz napja annak, hogy utoljára aludtam volna. Azóta hazatértem, minden nap festek egy újabb képet, az összes az egyik sarokban csücsül egymásnak döntve, mert nem bírnék rájuk nézni. Olyan mintha megőrültem volna, mintha valaki más gondolatait is megkaptam volna, mintha azokat festettem volna le, de kivétel nélkül, mind az ölésről, a halálról szól, vagy az álmatlanságról, a Holdról. Néha viszont sikerült a saját fejem után lefesteni valamit. Általában Yangot, TaeHyung cicáját ábrázoltam valamilyen aranyos pózban.
Azóta kiolvastam minden könyvemet újra, amit találtam. Sorozatokat néztem végig hajnalok hajnalán, mert nem jött álom a szememre. A fáradság jelét sem láttam magamon. Már túl voltam egy, vagy talán két levél altatón, de már húsz napja annak is, hogy utoljára egyáltalán ásítottam volna. SunBin minden nap írt a fejleményekről, hogy miket talált, de megoldásról szóló üzenet nem érkezett be még. Nagyon reménykedtem, hogy egyszer rálel valamire, ami segíthet rajtam, bármibe benne lennék, csak had aludhassak végre.


/SunBin pov/

Másnap ismét dolgoznom kellett. A Cheonsa teli volt emberekkel. Az összes szék gazdára talált, még a bárszékek is a pult mellett. Jól esett a fülemnek néha, mikor a vendégektől zajos volt a bár.
Egyszer csak érzékeltem, hogy valaki a pult mellé lép, ezért odafordultam hozzá. Felpillantottam a személyre, aztán bennem maradt a szokásos kérdésem.
 - YoonGi... - suttogtam meglepődve. - Mit adhatok?
 - Egy szokásosat JiMinnek és egy hosszú kávét elvitelre.
 - Adom is - tettem egy száznyolcvan fokos kört tengelyem körül a kávégéphez lépve. Elszöszöltem ott, mellette, majd miután kitöltöttem az italokat az elviteles poharakba, a fiú elé toltam őket a végleges ár kinyögésével. Előkereste a megfelelő összeget pénztárcájából, majd letette elém azt a falapra. - Magadtól is ki tudsz jönni a szobádból?
 - Volt oka annak is.
 - Többször bújhatnál elő a barlangodból.
 - Még meglátjuk - megfogta a poharakat, mosolyogva fordult meg és ment ki a bárból.
 - Ez volt az a bizonyos YoonGi? - vetődött az egyik bárszékre KyungRi, amiről éppen távoztak, az érdeklődéstől csillogó szemekkel.
 - Igen, ő volt az - kezdtem el törölgetni a dolgokat.
 - Aha. Helyes gyerek - bólogatott, a tekintetemet keresve. - És mi volt az a mosoly neki?
 - Milyen mosoly?
 - Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy rád mosolygott. Azt mondtad, hogy amikor odaköltöztél hozzájuk, akkor tiszta mogorva volt. Mennyi telt el? Két hét mondjuk, aztán már nagyba somolyogva jön be ide, mikor tisztáztuk, hogy alig jön ki a kis zugából. Ne mondd nekem, hogy nem veszed észre, hogy miattad történtek ezek.
 - Nem tudom, miről beszélsz - takarítottam ki a zaccot a gépből, mikor újra nyílt az ajtó, és ugyanaz a sötét hajtömeg jelent meg szembe velem.
 - Ah, Binnie - hümmögve figyeltem fel az általa adott becenevemre. - Ma mikor zártok?
 - Nyolckor - válaszolt helyettem kolléganőm vigyorogva, a fejét támasztva tenyerével.
 - Akkor nyolcra érted jövök - szögezte le.
 - Nem kell, JiMin úgy is itt van a szomszédban.
 - Ő is kaphat kimenőt a fuvarozás alól, nem?
 - De...?
 - Nyolckor - ismét mosolyogva hagyta el az üzlethelyiséget.
 - Nem kell - figurázott ki barátnőm elváltoztatott hangon, amint ment letakarítani az egyik távozó vendég asztalát. Sóhajtottam egyet és visszagondoltam a tegnapra. A múltunk kibeszélésére, az ártatlan kézfogásokra, a sétára, a közös sorozatnézésre, a pillantására. Valóban miattam változott volna meg?