(Ajánlott zenék a részhez: BTS Jin - Awake (piano cover) ; Lia Marie Johnson - Champagne)
/JungGi pov/
- Legyen - sóhajtást követően adtam engedélyt egy léleknek, hogy belém szálljon.
- Dőlj le az ágyra - félre tettem a festményt, és úgy tettem, ahogy SunBin mondta. - Vegyél egy mély lélegzetet és lazulj el, engedd, hogy HeiRan segítsen neked - ellazultam, lehunytam szemem és ekkor éreztem a hideg fuvallatot, ahogy végig járja testemet, ahogy hirtelen bennem maradt e érzés. Egy fehér szobába kerültem, amint kinyíltak pilláim. A helyiség közepén voltam, törökülésben. Az egyik sarokban egy sötét hajú, korombelinek tűnő, zöld ruhát viselő lány gubbasztott. Megpróbált kiszedni valamit a falból. Feltápászkodtam, és mellé sétáltam. Megpillantottam, hogy valami tőr szerűség ragadt a felületbe, azt próbálta kihúzni. A szúró szerszám körül a fehér fal kissé omlani kezdett, és kinézete hasonlított egy elfertőződött vöröslő sebre, amely halált is okozhatna.
- Te volnál HeiRan? - törtem meg a csendet, mire hangom pingpong labdaként visszhangzott a világos falak közt. Hümmögött egyet, és erőlködött tovább, hogy segítsen rajtam. - Az lenne az a valami, amit bennem hagyott?
- Igen - engedte el, és egyenesedett fel fáradt ábrázattal. - Nagy szerencséd, hogy még élsz, JungGi. Valami nagyon erőszakos halált halhatott, aki megszállt. Menj arrébb egy kicsit - váltott hirtelen témát, mintha csak egy ötlete jött volna. Ezután megfogta mindkét kezével a tőr nyelét. - Menj még messzebb és akár be is foghatod a füled. És kérlek, mondd meg SunBinnak, hogy tegye meg nekem azt a szívességet, amiről beszéltünk.
- Mire készülsz?
- Bebizonyítom neked, hogy a jó mindig erősebb a gonosznál - sóhajtott egyet, én pedig száműztem magam a szoba legtávolabbi pontjára, ahogy kérte. Felé néztem ugyan, de fülemet elfedtem tenyereimmel. A segítőm egész teste élénk smaragd színben kezdett izzani, és mint egy felrobbanni készülő bomba, egyre nagyobb fényt bocsájtott ki magából. Mikor pedig már legnagyobb volt a zöldesség, meghallottam fájdalmas sikolyát, és ekkor elporladt minden. A szúró fény eltűnt. Odalépkedtem óvatosan, ahol előbb még a fegyver és a lány volt. A tőr elégett, az azt körülvevő fertőzött részek pedig visszahúzódtak teljesen. Az ártatlan teremtés helyén pedig egy apró fehér virág maradt csupán. Leguggoltam, felvettem azt a földről, végül mosolyra húztam számat.
- Köszönöm - suttogtam, majd kinyitottam szemem a saját hálószobámban és felültem az ágyamban.
- Mi történt? Minden oké? Mi van HeiRannal? - ült le mellém aggódva a szellemlátó.
- Azt hiszem, feláldozta magát értem - fülem mögé tettem hajam, ahogy felnéztem SunBinra. - Eltűnt az, amit az előző lélek hagyott maga után. És akárcsak egy bomba, elporladt ő is, de most már visszatért az a régi érzés. Fáradt vagyok - megsimogatta vállamat.
- Ennek örülök. Örülök, hogy jól vagy - mosolyodott el.
- HeiRan azt üzeni, hogy tedd meg neki azt a szívességet, amiről beszéltetek. Csupán ennyit kért - elgondolkoztam, hogy milyen jószívű ember lehetett, ha feláldozta a még itt tengődő lelkét értem, hogy normálisan élhessek. Bár ezek után, biztosan másképpen fogok tekinteni a világra. A jó mindig erősebb a gonosznál. - keringett e mondat a fejemben.
- Te volnál HeiRan? - törtem meg a csendet, mire hangom pingpong labdaként visszhangzott a világos falak közt. Hümmögött egyet, és erőlködött tovább, hogy segítsen rajtam. - Az lenne az a valami, amit bennem hagyott?
- Igen - engedte el, és egyenesedett fel fáradt ábrázattal. - Nagy szerencséd, hogy még élsz, JungGi. Valami nagyon erőszakos halált halhatott, aki megszállt. Menj arrébb egy kicsit - váltott hirtelen témát, mintha csak egy ötlete jött volna. Ezután megfogta mindkét kezével a tőr nyelét. - Menj még messzebb és akár be is foghatod a füled. És kérlek, mondd meg SunBinnak, hogy tegye meg nekem azt a szívességet, amiről beszéltünk.
- Mire készülsz?
- Bebizonyítom neked, hogy a jó mindig erősebb a gonosznál - sóhajtott egyet, én pedig száműztem magam a szoba legtávolabbi pontjára, ahogy kérte. Felé néztem ugyan, de fülemet elfedtem tenyereimmel. A segítőm egész teste élénk smaragd színben kezdett izzani, és mint egy felrobbanni készülő bomba, egyre nagyobb fényt bocsájtott ki magából. Mikor pedig már legnagyobb volt a zöldesség, meghallottam fájdalmas sikolyát, és ekkor elporladt minden. A szúró fény eltűnt. Odalépkedtem óvatosan, ahol előbb még a fegyver és a lány volt. A tőr elégett, az azt körülvevő fertőzött részek pedig visszahúzódtak teljesen. Az ártatlan teremtés helyén pedig egy apró fehér virág maradt csupán. Leguggoltam, felvettem azt a földről, végül mosolyra húztam számat.
- Köszönöm - suttogtam, majd kinyitottam szemem a saját hálószobámban és felültem az ágyamban.- Mi történt? Minden oké? Mi van HeiRannal? - ült le mellém aggódva a szellemlátó.
- Azt hiszem, feláldozta magát értem - fülem mögé tettem hajam, ahogy felnéztem SunBinra. - Eltűnt az, amit az előző lélek hagyott maga után. És akárcsak egy bomba, elporladt ő is, de most már visszatért az a régi érzés. Fáradt vagyok - megsimogatta vállamat.
- Ennek örülök. Örülök, hogy jól vagy - mosolyodott el.
- HeiRan azt üzeni, hogy tedd meg neki azt a szívességet, amiről beszéltetek. Csupán ennyit kért - elgondolkoztam, hogy milyen jószívű ember lehetett, ha feláldozta a még itt tengődő lelkét értem, hogy normálisan élhessek. Bár ezek után, biztosan másképpen fogok tekinteni a világra. A jó mindig erősebb a gonosznál. - keringett e mondat a fejemben.
- Akkor szeretnél pihenni egy kicsit, úgy látom - bólintottam kijelentésére. - Én ennek a tudatában lelépek és elintézem, amit ő kért tőlem - kikísértem az ajtó elé, majd kedves arckifejezéssel és lelkesen integetve távozott a tavaszi délutánba. Jómagam meg úgy döntöttem, hogy huszonöt napi fennlét után aludni szeretnék végre.
/SunBin pov/
Elhatároztam, hogy még aznap felkeresem a feláldozó lány szüleit. Meghagyta nekem a címüket, így könnyű dolgom volt, néhány buszmegállónyira voltak csupán. Becsöngettem, amint odaértem a régi stílusú, barnás színű ház elé. Az ajtó mellett, egy lámpásban egy fehér gyertya égett nyugodt lánggal. Gondoltam, hogy lányuk miatt helyezték ki.
- Jó napot! Segíthetek? - nyitott ajtót egy negyvenes éveinek vége felé járó nő.
- Öhm, igen - el se terveztem, mit és hogyan mondok. - Ön lenne HeiRan anyukája? - szemeiben azonnal könny gyűlt a név hallattán.
- Honnan ismerted őt?
- Ez egy hosszú történet és szeretném, ha hinne nekem - sóhajtott egyet, majd beinvitált a nappaliba. Leültünk, megkínált valami innivalóval, majd a vizes pohárral a kezemben kezdtem neki a mesélésnek. - Nem tudom, mennyire hisz a szellemekben és a látókban, de beszéltem a lányával..a halála után. Egyébként nem ismertem, de azután, hogy segített az egyik barátomnak is, biztos vagyok benne, hogy jó ember volt életében. Ő akarta, hogy megmondjam Önöknek, a szüleinek, hogy a halála csupán egy baleset volt, nem öngyilkosság. Nem akart még meghalni, csupán túl fáradtan ült be a vízbe az iskola után. Nem akarja, hogy tovább hibáztassák magukat, hogy elrontottak valamit a nevelésében vagy, hogy azt higgyék, nem figyeltek a jelekre eléggé. Azt mondta, hogy nagyon szerette Önöket. Viszont ma tovább ment, átkelt a másik oldalra, feláldozta a már halott, de még itt ragadt lelkét, hogy segítsen egy élőnek. Így biztos helye lehet valószínűleg odafenn.
- Ez mind igaz, amit mondtál? Te ilyen látó vagy, ahogy mondtad? - bólintottam kérdéseire. - Oh, istenem - tette kezét szája elé. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad, kedves. Tehetek érted valamit cserébe?
- Dehogy, én csupán galambpostaként szolgáltam. Ez a dolgom, úgy tűnik. A túlvilág üzeneteit továbbítom az élőknek - mosolyogtam rajta ekkor, de valahogy úgy éreztem, hogy most fognak csak igazán rám szállni a lelkek.
/KyungRi pov/
A hétfői másnaposságom maradékát még mindig éreztem a keddi munka közben, főleg ha az az átkozott csengő megszólalt amint bejött egy újabb vendég. Túl voltam már két fejfájás-csillapítón, egy bögre kávén és két energiaitalon, de mintha tarkón ütöttek volna egy lapáttal. Ezt az elméletet fel is terjesztettem SunBinnál, de ő sem emlékszik semmire.
Olyan dél környékén kolléganőm bejelentette, hogy eltávozik ebédelni, addig beugrottam helyette a pultba. Természetesen pont időben megjelent a szokásos bőrdzsekijében, nagyképűen meglibbentve haját, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, majd a pulthoz lépve, megigazítva ismét kabátját a drágalátos tánctanár.
- Lesz egy Grande Americano és ha te is óhajtasz valamit, kifizetem - az az elviselhetetlenül aranyos mosolyával körítve rám pillantott.
- Egy Americano - megfordultam, hogy elkészítsem az italát, közben próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy valóban milyen helyes. Gáz bevallani, de tényleg jó géneket kapott. - Parancsolj. Az árát pedig tudod már.
- Ne legyél ennyire megfeszülve, ha engem látsz, KyungRi - tolta elém a pénzt. - A visszajáró legyen borravaló - kacsintott rám, majd távozott a bárból. Szinte már ott tartottam, hogy csupán a pillantásától elolvadok, de visszatartottam magam a pletykák miatt.
A rákövetkező nap, szabadnapom alkalmából, JiMin termében gyakoroltam a felvételizős számomat. Csupán egy baj volt. Hogy nem bírtam kiverni HoSeokot a fejemből, főleg a mosolyát. Azt az ezer wattosat. Így a koncentrációm nem oda irányult, ahova kellett volna. Megálltam a tükör előtt, végig néztem magamon, és tudtam, hogy nem leszek elég jó az egyetemre, és ha azt nézzük, HoSeok mellé sem. Vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem a dalra mozogni, ami a hangfalakból szólt. Kecses akartam lenni a lassú melódiára, előadási módomat csiszolgattam, aztán megcsúsztam. Nem ficamodott meg semmim, csupán fenekemre estem egy kicsit lendületesebben, de ott és akkor éreztem, a világegyetem rám nyomta a bélyegét, hogy valóban nem vagyok elég jó, és nem is kellene tovább folytatnom. Feltápászkodtam a földről, leállítottam a zenét, ami még épp nem ért véget, mikor kopogást hallottam az ajtón.
- Be lehet jönni? - ekkor a dekoncentrációm oka kukucskált be a résen.
- Gyere, éppen végeztem úgyis. Csak átveszem a cipőmet.
- Ne, ne - állított meg karomnál fogva. Mellém sietett, letette táskáját az enyém mellé, majd betolt a terem közepére.
- Mit akarsz? - a telefonomhoz lépett, egy random címre nyomott, majd visszalépdelt mellém. - Nekem mennem kellene.
- Hova sietsz? Nem szabadnapod van?
- Őszintén, nem akarok a közeledben lenni - valójában meg hazudtam.
- Nem számít - mögém állt. - Nézz engem a tükörben és kövesd a mozgásom - keresztbe tett kézzel álltam. - Ha megteszed, amit kérek, előbb szabadulsz - végül beadtam derekamat neki. Ha karját emelte, akkor én is. Ha oldalra lépett, én is.
- Mit a faszt akarsz ezzel elérni? - keltem ki magamból.
- Túl mereven csinálod a dolgokat - úgy kritizált, mintha kértem volna tőle.
- Mert itt vagy.
- Mi lenne, ha a zsűriben ülnék? Akkor az egész felvételidet feláldozod, csak mert nem kedvelsz valami okból kifolyólag? - megütötte fülemet a kérdése.
- Honnan tudsz a felvételimről? - fordultam felé.
- Titok - húzta mosolyra száját. - Segíteni szeretnék, hogy sikerüljön bejutnod. De csak akkor tudok, ha elengeded magad.
- Nem kell a segítséged - indultam meg táskám felé.
- Hallottam, hogy elestél - megtorpantam.
- Még mindig nincs szükségem a segítségedre - fordultam vissza felé, szarkasztikusan rámosolyogtam, majd folytattam utamat a hátizsákom felé, amikor hirtelen felkapott a fiú a térdhajlatomnál és hátamnál tartva engem. - Tegyél le! - parancsoltam rá.
- Nem is ismersz. Miért ítélsz el holmi pletykák miatt? - nézett szemembe.
- Mert igazak - elvesztem.
- Honnan veszed, hogy nem ők hazudnak? Hallottad már tőlem a történeteket? Nem hinném - lenyugodtam a kapálózással. - Csupán segíteni szeretnék a tánccal, mint tánc tanár. Ennyi.
- Letennél végre? - leengedett a padlóra, de továbbra is tekintetemet követte.
- Mit mondasz? - egy rossz érzés járt át, hogy valami hátsó szándéka van az egésszel, viszont győzött a rajongói énem.
- Legyen. Segítesz nekem a táncba, én meg minden nap állok neked egy Americanot.
- Rendben - nyújtotta kezét, amit meg is ráztam. - Akkor folytatjuk? - automatikusan a tükör felé fordultam, de vállamnál fogva száznyolcvan fokot forgatott rajtam tengelyem körül. - Nézz végig a szemembe, miközben lemásolod a mozdulataimat. Viszont néha el kellett pillantanom íriszeiből, hogy felfogjam mit változtat a mozgásában, ekkor az államnál fogva emelte vissza tekintetemet az övére.
- Nincs ekkora térlátásom, HoSeok - álltam le az adott mozdulattal. - Muszáj néha más felé néznem.
- Igaz, de így terjesztheted ki azt.
- Értem - nem tudom, miért hittem neki. Talán egy oltári baromságot mondott amúgy, viszont valószínűleg a hülye belső énem, akinek tetszik a fiú mosolya, csupán több időt akart tölteni vele. És valójában minél többet néztem sötét szembogarát, annál jobban kezdtem bele esni a bőrkabátos tánctanár személyébe.
- Akkor ezek után azt gyakoroljuk, hogy mennyire megy a free style - kizökkentett a gondolataim szénakazaljából. - Hiphop? R&B? Ezek játszanak a telefonodon?
- Azt hiszem - szinte nem is tudtam, mire válaszoltam.
- Ez megfelel - elindult egy dal, amelyről azt sem tudtam, hogy még a lejátszási listám részét képzi. - Én táncolok egy kicsit, aztán te, akár csak egy tánc harc. Rendben? - bólintottam. Bemutatta tudományát, amit utána próbáltam lekörözni kevesebb sikerrel. Az ő részénél ezúttal szinte körbe táncolt, amit én leutánoztam. A kisebb hangokra koncentráltam, azokra törekedtem építeni mozdulatsoromat. Minden alkalommal lekörözve éreztem magamat mégis. Végül is, ő már ebből él, nem? - Ennyi van benned? - mikor én jöttem, ez alkalommal kicsit tekergősebbre vettem a figurát, a zene pedig pont akkor ért véget, mikor a szemeibe néztem, tőle körülbelül fél méterre. - Gratulálok! Kibírtál velem egy táncórát. Fogadjunk, hogy belém is zúgtál - intézte útját táskájához.
- Ennyire nem kell kimutatnod, hogy mennyire nagyra vagy magaddal - fordultam irányába.
- Tudod, minimum ennyire magabiztosnak kellene lenned, hogy megálld a helyed táncosként. Mit csinálsz, ha több száz ember téged néz? Befosva hazakullogsz? Amíg együtt dolgozunk ezen az egészen, vegyél át egy kis magabiztosságot, mert kis anyám, te lemaradtál, amikor osztották.
- Kedvesség nem járt mellé esetleg?
- Majdnem jó a hanglejtés, gyakorolj még - került ki és hagyott magamra a helyiségben. - Holnap kérem az ingyen Grande Americanomat - emlékeztetett, mielőtt átlépte volna teljesen a küszöböt.
- Jó napot! Segíthetek? - nyitott ajtót egy negyvenes éveinek vége felé járó nő.
- Öhm, igen - el se terveztem, mit és hogyan mondok. - Ön lenne HeiRan anyukája? - szemeiben azonnal könny gyűlt a név hallattán.
- Honnan ismerted őt?
- Ez egy hosszú történet és szeretném, ha hinne nekem - sóhajtott egyet, majd beinvitált a nappaliba. Leültünk, megkínált valami innivalóval, majd a vizes pohárral a kezemben kezdtem neki a mesélésnek. - Nem tudom, mennyire hisz a szellemekben és a látókban, de beszéltem a lányával..a halála után. Egyébként nem ismertem, de azután, hogy segített az egyik barátomnak is, biztos vagyok benne, hogy jó ember volt életében. Ő akarta, hogy megmondjam Önöknek, a szüleinek, hogy a halála csupán egy baleset volt, nem öngyilkosság. Nem akart még meghalni, csupán túl fáradtan ült be a vízbe az iskola után. Nem akarja, hogy tovább hibáztassák magukat, hogy elrontottak valamit a nevelésében vagy, hogy azt higgyék, nem figyeltek a jelekre eléggé. Azt mondta, hogy nagyon szerette Önöket. Viszont ma tovább ment, átkelt a másik oldalra, feláldozta a már halott, de még itt ragadt lelkét, hogy segítsen egy élőnek. Így biztos helye lehet valószínűleg odafenn.
- Ez mind igaz, amit mondtál? Te ilyen látó vagy, ahogy mondtad? - bólintottam kérdéseire. - Oh, istenem - tette kezét szája elé. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad, kedves. Tehetek érted valamit cserébe?
- Dehogy, én csupán galambpostaként szolgáltam. Ez a dolgom, úgy tűnik. A túlvilág üzeneteit továbbítom az élőknek - mosolyogtam rajta ekkor, de valahogy úgy éreztem, hogy most fognak csak igazán rám szállni a lelkek.
/KyungRi pov/
A hétfői másnaposságom maradékát még mindig éreztem a keddi munka közben, főleg ha az az átkozott csengő megszólalt amint bejött egy újabb vendég. Túl voltam már két fejfájás-csillapítón, egy bögre kávén és két energiaitalon, de mintha tarkón ütöttek volna egy lapáttal. Ezt az elméletet fel is terjesztettem SunBinnál, de ő sem emlékszik semmire.
Olyan dél környékén kolléganőm bejelentette, hogy eltávozik ebédelni, addig beugrottam helyette a pultba. Természetesen pont időben megjelent a szokásos bőrdzsekijében, nagyképűen meglibbentve haját, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, majd a pulthoz lépve, megigazítva ismét kabátját a drágalátos tánctanár.
- Lesz egy Grande Americano és ha te is óhajtasz valamit, kifizetem - az az elviselhetetlenül aranyos mosolyával körítve rám pillantott.
- Egy Americano - megfordultam, hogy elkészítsem az italát, közben próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy valóban milyen helyes. Gáz bevallani, de tényleg jó géneket kapott. - Parancsolj. Az árát pedig tudod már.
- Ne legyél ennyire megfeszülve, ha engem látsz, KyungRi - tolta elém a pénzt. - A visszajáró legyen borravaló - kacsintott rám, majd távozott a bárból. Szinte már ott tartottam, hogy csupán a pillantásától elolvadok, de visszatartottam magam a pletykák miatt.
A rákövetkező nap, szabadnapom alkalmából, JiMin termében gyakoroltam a felvételizős számomat. Csupán egy baj volt. Hogy nem bírtam kiverni HoSeokot a fejemből, főleg a mosolyát. Azt az ezer wattosat. Így a koncentrációm nem oda irányult, ahova kellett volna. Megálltam a tükör előtt, végig néztem magamon, és tudtam, hogy nem leszek elég jó az egyetemre, és ha azt nézzük, HoSeok mellé sem. Vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem a dalra mozogni, ami a hangfalakból szólt. Kecses akartam lenni a lassú melódiára, előadási módomat csiszolgattam, aztán megcsúsztam. Nem ficamodott meg semmim, csupán fenekemre estem egy kicsit lendületesebben, de ott és akkor éreztem, a világegyetem rám nyomta a bélyegét, hogy valóban nem vagyok elég jó, és nem is kellene tovább folytatnom. Feltápászkodtam a földről, leállítottam a zenét, ami még épp nem ért véget, mikor kopogást hallottam az ajtón.
- Be lehet jönni? - ekkor a dekoncentrációm oka kukucskált be a résen.
- Gyere, éppen végeztem úgyis. Csak átveszem a cipőmet.
- Ne, ne - állított meg karomnál fogva. Mellém sietett, letette táskáját az enyém mellé, majd betolt a terem közepére.
- Mit akarsz? - a telefonomhoz lépett, egy random címre nyomott, majd visszalépdelt mellém. - Nekem mennem kellene.
- Hova sietsz? Nem szabadnapod van?
- Őszintén, nem akarok a közeledben lenni - valójában meg hazudtam.
- Nem számít - mögém állt. - Nézz engem a tükörben és kövesd a mozgásom - keresztbe tett kézzel álltam. - Ha megteszed, amit kérek, előbb szabadulsz - végül beadtam derekamat neki. Ha karját emelte, akkor én is. Ha oldalra lépett, én is.
- Mit a faszt akarsz ezzel elérni? - keltem ki magamból.
- Túl mereven csinálod a dolgokat - úgy kritizált, mintha kértem volna tőle.
- Mert itt vagy.
- Mi lenne, ha a zsűriben ülnék? Akkor az egész felvételidet feláldozod, csak mert nem kedvelsz valami okból kifolyólag? - megütötte fülemet a kérdése.
- Honnan tudsz a felvételimről? - fordultam felé.
- Titok - húzta mosolyra száját. - Segíteni szeretnék, hogy sikerüljön bejutnod. De csak akkor tudok, ha elengeded magad.
- Nem kell a segítséged - indultam meg táskám felé.
- Hallottam, hogy elestél - megtorpantam.
- Még mindig nincs szükségem a segítségedre - fordultam vissza felé, szarkasztikusan rámosolyogtam, majd folytattam utamat a hátizsákom felé, amikor hirtelen felkapott a fiú a térdhajlatomnál és hátamnál tartva engem. - Tegyél le! - parancsoltam rá.
- Nem is ismersz. Miért ítélsz el holmi pletykák miatt? - nézett szemembe.
- Mert igazak - elvesztem.
- Honnan veszed, hogy nem ők hazudnak? Hallottad már tőlem a történeteket? Nem hinném - lenyugodtam a kapálózással. - Csupán segíteni szeretnék a tánccal, mint tánc tanár. Ennyi.
- Letennél végre? - leengedett a padlóra, de továbbra is tekintetemet követte.
- Mit mondasz? - egy rossz érzés járt át, hogy valami hátsó szándéka van az egésszel, viszont győzött a rajongói énem.
- Legyen. Segítesz nekem a táncba, én meg minden nap állok neked egy Americanot.
- Rendben - nyújtotta kezét, amit meg is ráztam. - Akkor folytatjuk? - automatikusan a tükör felé fordultam, de vállamnál fogva száznyolcvan fokot forgatott rajtam tengelyem körül. - Nézz végig a szemembe, miközben lemásolod a mozdulataimat. Viszont néha el kellett pillantanom íriszeiből, hogy felfogjam mit változtat a mozgásában, ekkor az államnál fogva emelte vissza tekintetemet az övére.
- Nincs ekkora térlátásom, HoSeok - álltam le az adott mozdulattal. - Muszáj néha más felé néznem.
- Igaz, de így terjesztheted ki azt.
- Értem - nem tudom, miért hittem neki. Talán egy oltári baromságot mondott amúgy, viszont valószínűleg a hülye belső énem, akinek tetszik a fiú mosolya, csupán több időt akart tölteni vele. És valójában minél többet néztem sötét szembogarát, annál jobban kezdtem bele esni a bőrkabátos tánctanár személyébe.
- Akkor ezek után azt gyakoroljuk, hogy mennyire megy a free style - kizökkentett a gondolataim szénakazaljából. - Hiphop? R&B? Ezek játszanak a telefonodon?
- Azt hiszem - szinte nem is tudtam, mire válaszoltam.
- Ez megfelel - elindult egy dal, amelyről azt sem tudtam, hogy még a lejátszási listám részét képzi. - Én táncolok egy kicsit, aztán te, akár csak egy tánc harc. Rendben? - bólintottam. Bemutatta tudományát, amit utána próbáltam lekörözni kevesebb sikerrel. Az ő részénél ezúttal szinte körbe táncolt, amit én leutánoztam. A kisebb hangokra koncentráltam, azokra törekedtem építeni mozdulatsoromat. Minden alkalommal lekörözve éreztem magamat mégis. Végül is, ő már ebből él, nem? - Ennyi van benned? - mikor én jöttem, ez alkalommal kicsit tekergősebbre vettem a figurát, a zene pedig pont akkor ért véget, mikor a szemeibe néztem, tőle körülbelül fél méterre. - Gratulálok! Kibírtál velem egy táncórát. Fogadjunk, hogy belém is zúgtál - intézte útját táskájához.
- Ennyire nem kell kimutatnod, hogy mennyire nagyra vagy magaddal - fordultam irányába.
- Tudod, minimum ennyire magabiztosnak kellene lenned, hogy megálld a helyed táncosként. Mit csinálsz, ha több száz ember téged néz? Befosva hazakullogsz? Amíg együtt dolgozunk ezen az egészen, vegyél át egy kis magabiztosságot, mert kis anyám, te lemaradtál, amikor osztották.
- Kedvesség nem járt mellé esetleg?
- Majdnem jó a hanglejtés, gyakorolj még - került ki és hagyott magamra a helyiségben. - Holnap kérem az ingyen Grande Americanomat - emlékeztetett, mielőtt átlépte volna teljesen a küszöböt.
