(Ajánlott zenék a részhez: MAX & Sam Tsui - Demons (cover) ; New Empire - A Little Braver )
/SunBin pov/
Kedden korán indultam a Cheonsához, hogy kinyissam a kapukat, aztán szerdán megismételtem cselekedetemet, mivel KyungRi kolléganőm szabadnapot vett ki, hogy próbálhasson a tánc felvételiére. Sokáig maradtam, mindkét nap túlóráztam. Megengedtem a többieknek, hogy előbb lelépjenek, így rám maradt a takarítás is. Dudorászva elintéztem a dolgom, de már így is, mire hazaértem a busszal az egész Min família álomba szenderült. Mégis olyan érzés volt bennem, hogy biztosan nem hagynám ott ezt a munkát, mert szerettem csinálni.
Másodnap feküdtem le vacsora nélkül a kedvetlenségem, illetve fáradságom miatt. Az álmatlanság uralkodott rajtam, viszont a hangok még ezek mellett sem hagytak békén. A szobámban a falnak dőlve, szemem lehunyva ültem az ágyamon, lábaimat lelógattam a fekvőhelyről, hátha lesz olyan pillanat, mikor csillapodnak kicsit. A fejem csak úgy zsongott a rengeteg szellem tevékenységtől. Suttogtak, ordibáltak, össze-vissza. A legtöbb arról szólt, hogy segítséget kérnek tőlem, mivel ha már megtettem párnak, akkor ők is érdemelnek ennyit. És valóban igazuk volt. Gondolhattam volna, ha egy léleknek segítek, azután az összes szeretne majd valamit. Ez az emberi telhetetlenség a síron túlról.
A pilláim elnehezedtek, végül pedig azt vettem észre, hogy a párnát érte arcom. Pár pillanatnak tűnt, de felriadtam, mintha kergettek volna álmomban. Feleszméltem néhány pislogás után, hogy jómagam és az ágyam is hideg verejtékben tocsogott. Kivánszorogtam a mosdóba, hogy megmossam arcomat, aztán mikor felnéztem a tükörbe, a kék szememben lévő szivárványhártyám úgy tűnt, mintha feloldott volna egy pupilla tágulással egyetemben, amitől annyira megijedtem, hogy a mögöttem elhelyezkedő falig hőköltem tőle. Ekkor a tükröződő felületben egy alakot pillantottam meg.
- Nem bírod már, mi? Hidd el, mi itt leszünk akkor is, ha nem akarod. Hallani és látni fogsz minket, akkor is, ha nem akarod - lecsúsztam a csempe mentén, míg le nem ültem a padlóra. Az alak eltűnt, de ekkor visszhangzó nevetés csendült fel, a hallószervembe mélyen belehatolva. A plafon felé sóhajtottam egy nagyot, majd fellöktem magam állásba, utoljára a tükörképemre sandítottam, majd visszavonultam törökülésbe a hálószobám falai közé.
Egy dallam zárkózott fejembe a rémálom után, amit valahol korábban hallhattam. Aztán énekelni kezdtem halkan a szöveget. Teljesen magaménak éreztem a jelentését, a melódiáját abban a szent pillanatban. A második versszaknál a fal túloldaláról zongora billentyűk csendültek fel, ami aláfestésnek szolgált az énekemhez. Majd mikor a dalnak vége lett, lemásztam ágyamról, át akartam menni YoonGihoz, akinek meglepetésemre nyitva is volt ajtaja.
Másodnap feküdtem le vacsora nélkül a kedvetlenségem, illetve fáradságom miatt. Az álmatlanság uralkodott rajtam, viszont a hangok még ezek mellett sem hagytak békén. A szobámban a falnak dőlve, szemem lehunyva ültem az ágyamon, lábaimat lelógattam a fekvőhelyről, hátha lesz olyan pillanat, mikor csillapodnak kicsit. A fejem csak úgy zsongott a rengeteg szellem tevékenységtől. Suttogtak, ordibáltak, össze-vissza. A legtöbb arról szólt, hogy segítséget kérnek tőlem, mivel ha már megtettem párnak, akkor ők is érdemelnek ennyit. És valóban igazuk volt. Gondolhattam volna, ha egy léleknek segítek, azután az összes szeretne majd valamit. Ez az emberi telhetetlenség a síron túlról.
A pilláim elnehezedtek, végül pedig azt vettem észre, hogy a párnát érte arcom. Pár pillanatnak tűnt, de felriadtam, mintha kergettek volna álmomban. Feleszméltem néhány pislogás után, hogy jómagam és az ágyam is hideg verejtékben tocsogott. Kivánszorogtam a mosdóba, hogy megmossam arcomat, aztán mikor felnéztem a tükörbe, a kék szememben lévő szivárványhártyám úgy tűnt, mintha feloldott volna egy pupilla tágulással egyetemben, amitől annyira megijedtem, hogy a mögöttem elhelyezkedő falig hőköltem tőle. Ekkor a tükröződő felületben egy alakot pillantottam meg.
- Nem bírod már, mi? Hidd el, mi itt leszünk akkor is, ha nem akarod. Hallani és látni fogsz minket, akkor is, ha nem akarod - lecsúsztam a csempe mentén, míg le nem ültem a padlóra. Az alak eltűnt, de ekkor visszhangzó nevetés csendült fel, a hallószervembe mélyen belehatolva. A plafon felé sóhajtottam egy nagyot, majd fellöktem magam állásba, utoljára a tükörképemre sandítottam, majd visszavonultam törökülésbe a hálószobám falai közé.Egy dallam zárkózott fejembe a rémálom után, amit valahol korábban hallhattam. Aztán énekelni kezdtem halkan a szöveget. Teljesen magaménak éreztem a jelentését, a melódiáját abban a szent pillanatban. A második versszaknál a fal túloldaláról zongora billentyűk csendültek fel, ami aláfestésnek szolgált az énekemhez. Majd mikor a dalnak vége lett, lemásztam ágyamról, át akartam menni YoonGihoz, akinek meglepetésemre nyitva is volt ajtaja.
- Szia - csuktam be magam után a fafelületet, miután ébren találtam a szoba tulaját.
- Mit szeretnél, Binnie?
- Binnienek hívtál - jegyeztem meg felé bökve, megtorpanva. - Ez azt jelenti, hogy most jók vagyunk?
- Nem tudom, miről beszélsz - tért vissza tekintete a kijelzőre. - Egyébként jó hangod van. Nem gondolkoztál el még az Arts-on?
- Ahova JiMin is jár? Dehogy - hazudtam. Már megtetszett maga az épület is, mikor ott jártam. Szinte hívogatott magához. - Amúgy min dolgozol? - tereltem el a témát.
- Egy dalon, mily' meglepő, ugye? - éreztem a szarkazmust a hangjában, de ezúttal nem azt a szokásos leereszkedő fajtát.
- Miért nem alszol inkább? Olyan karikáid szoktak lenni, amikor látlak a házban keringeni. Értem, hogy jön az ihlet, de az megvár reggel is, nem? - igazítottam meg ágyát, hogy leülhessek rá. - Igazából, megértem. Este gondolkozol el mindenen, ami aznap történt. Éjszaka talán a legsebezhetőbb is az ember - ugyanúgy helyezkedtem el, mint odaát, hátamat a falnak nyomva. - Az hazudik, aki azt mondja, hogy neki esténként üres az elméje - a fiúra pillantottam.
- Igazad lehet vagy csak saját példából beszélsz - fordult felém székével együtt. - Viszont sok hazug ember van, ugye tudod?
- Viszont sok ember csupán nem mondja el az igazat, szóval az nem teljesen hazugságnak mondható - szögeztem le határozottan.
- Miért is beszélünk erről éjfélkor? - nézett telefonjára.
- Nem igazán tudom, talán túl fáradt vagyok már, hogy értelmes dolgokat sorakoztassak fel idebent - mutattam homlokomra. - Nem akarod megmutatni, amin dolgozol inkább?
Mosolyra húzva száját hagyta, hogy székébe üljek, úgy mutatta meg az új szerzeményeket. Félfülemről viszont letoltam a fejhallgatót, hogy eljussanak hallószervemig a hozzáfűzései az egyes darabokhoz. Én érdeklődve fürkésztem a képernyőt, melyen a hangsávok futottak - ez is egy új információ volt számomra a kései órákban -, illetve YoonGi arcát, ahogy lelkesen magyarázott. Szinte észre sem vette, mikor egy jó ideig rajta maradt tekintetem, annyira belemerült a tárlatvezetésbe. Emberek milliói úgy döntöttek, hogy nem lesznek érzékenyek - akárcsak én, családom halála után. Vastag bőrt növesztettek magukra, hogy semmi se sérthesse meg őket. Viszont ennek nagy ára van. Senki sem bánthatja, de senki sem teheti igazán boldoggá őket. Én mégis azt éreztem, hogy ő képes lehet áttörni ezen a rétegen, megtalálni bennem újra azt az érzékeny részem.
- Na mit gondolsz? - felém fordította fejét, ezért farkasszemet néztem vele.
- Nagyon tetszett mind - vesztettem a játékban, és helyette a képernyőre tereltem pillantásom. - Tehetséges vagy, YoonGi - mosolyodtam el. - Miért nem dolgozol ezzel rendesen tényleg?
- A szüleim nem engednék, minden megtennének, hogy ne sikerüljön, és vissza kelljen térnem apám cégének vezetéséhez.
- Ah, értem - kicsit sajnáltam, hogy nem teljesedhet ki abban, amit tényleg szeret, amiben valóban tehetséges.
- Addig is magamnak fogom csinálni a dalokat, bármikor is jön az ihlet. Azt csak nem tiltják meg - kínosan nevetett egyet, aztán leült ágyára.
- Ide figyelj! Én, mint barátod, elmondom, hogy szembe kéne szállnod velük, és azért is kiadni a zenéidet, megmutatni nekik, hogy jó vagy abban, amit nem is támogatnak.
- Barátok volnánk? - emelte fel fejét kihalászva egy aprócska szót az előbbi mondatomból.
- Szerintem az barátnak számít, aki többet tud rólad, mint a szüleid - mosolyra húzta száját, amit akaratlanul is leutánoztam. Ekkor megszólalt egy ismerős dallam a szobámból, melyre felfigyeltem. - Ez az ébresztőm volna? - majd a fiú gépének órájára nézve tudatosult bennem, hogy végig beszélgettük a hajnalt, és szinte fel sem tűnt. - Az lesz az. Akkor én megyek is átöltözni - hagytam el lakát. Magamra vettem a munkaruhám, miközben a falszomszédom szerzeményeit dúdolgattam.
- Vigyél esernyőt is, SooRin - jelent meg az előtérben egy zöld aurájú lélek. - Komolyan - megragadtam egyet tanácsára, és elindultam a buszhoz.
Nem is telt sokba és a víz ömleni kezdett a fellegekből. Töménytelen mennyiségben zúdult alább az eső, így ki is nyitottam a kezemben lévő eszközt.
Beálltam a Cheonsa eresze alá, mikor elértem az épületig, amíg kicsit lecsöpögött rólam, illetve esernyőmről a folyadék, nehogy végig vizezzem az egész bárt. Addig figyeltem, ahogy a természet locsolja növényeit.
- Binnienek hívtál - jegyeztem meg felé bökve, megtorpanva. - Ez azt jelenti, hogy most jók vagyunk?
- Nem tudom, miről beszélsz - tért vissza tekintete a kijelzőre. - Egyébként jó hangod van. Nem gondolkoztál el még az Arts-on?
- Ahova JiMin is jár? Dehogy - hazudtam. Már megtetszett maga az épület is, mikor ott jártam. Szinte hívogatott magához. - Amúgy min dolgozol? - tereltem el a témát.
- Egy dalon, mily' meglepő, ugye? - éreztem a szarkazmust a hangjában, de ezúttal nem azt a szokásos leereszkedő fajtát.
- Miért nem alszol inkább? Olyan karikáid szoktak lenni, amikor látlak a házban keringeni. Értem, hogy jön az ihlet, de az megvár reggel is, nem? - igazítottam meg ágyát, hogy leülhessek rá. - Igazából, megértem. Este gondolkozol el mindenen, ami aznap történt. Éjszaka talán a legsebezhetőbb is az ember - ugyanúgy helyezkedtem el, mint odaát, hátamat a falnak nyomva. - Az hazudik, aki azt mondja, hogy neki esténként üres az elméje - a fiúra pillantottam.
- Igazad lehet vagy csak saját példából beszélsz - fordult felém székével együtt. - Viszont sok hazug ember van, ugye tudod?
- Viszont sok ember csupán nem mondja el az igazat, szóval az nem teljesen hazugságnak mondható - szögeztem le határozottan.
- Miért is beszélünk erről éjfélkor? - nézett telefonjára.
- Nem igazán tudom, talán túl fáradt vagyok már, hogy értelmes dolgokat sorakoztassak fel idebent - mutattam homlokomra. - Nem akarod megmutatni, amin dolgozol inkább?
Mosolyra húzva száját hagyta, hogy székébe üljek, úgy mutatta meg az új szerzeményeket. Félfülemről viszont letoltam a fejhallgatót, hogy eljussanak hallószervemig a hozzáfűzései az egyes darabokhoz. Én érdeklődve fürkésztem a képernyőt, melyen a hangsávok futottak - ez is egy új információ volt számomra a kései órákban -, illetve YoonGi arcát, ahogy lelkesen magyarázott. Szinte észre sem vette, mikor egy jó ideig rajta maradt tekintetem, annyira belemerült a tárlatvezetésbe. Emberek milliói úgy döntöttek, hogy nem lesznek érzékenyek - akárcsak én, családom halála után. Vastag bőrt növesztettek magukra, hogy semmi se sérthesse meg őket. Viszont ennek nagy ára van. Senki sem bánthatja, de senki sem teheti igazán boldoggá őket. Én mégis azt éreztem, hogy ő képes lehet áttörni ezen a rétegen, megtalálni bennem újra azt az érzékeny részem.
- Na mit gondolsz? - felém fordította fejét, ezért farkasszemet néztem vele.
- Nagyon tetszett mind - vesztettem a játékban, és helyette a képernyőre tereltem pillantásom. - Tehetséges vagy, YoonGi - mosolyodtam el. - Miért nem dolgozol ezzel rendesen tényleg?
- A szüleim nem engednék, minden megtennének, hogy ne sikerüljön, és vissza kelljen térnem apám cégének vezetéséhez.
- Ah, értem - kicsit sajnáltam, hogy nem teljesedhet ki abban, amit tényleg szeret, amiben valóban tehetséges.
- Addig is magamnak fogom csinálni a dalokat, bármikor is jön az ihlet. Azt csak nem tiltják meg - kínosan nevetett egyet, aztán leült ágyára.
- Ide figyelj! Én, mint barátod, elmondom, hogy szembe kéne szállnod velük, és azért is kiadni a zenéidet, megmutatni nekik, hogy jó vagy abban, amit nem is támogatnak.
- Barátok volnánk? - emelte fel fejét kihalászva egy aprócska szót az előbbi mondatomból.
- Szerintem az barátnak számít, aki többet tud rólad, mint a szüleid - mosolyra húzta száját, amit akaratlanul is leutánoztam. Ekkor megszólalt egy ismerős dallam a szobámból, melyre felfigyeltem. - Ez az ébresztőm volna? - majd a fiú gépének órájára nézve tudatosult bennem, hogy végig beszélgettük a hajnalt, és szinte fel sem tűnt. - Az lesz az. Akkor én megyek is átöltözni - hagytam el lakát. Magamra vettem a munkaruhám, miközben a falszomszédom szerzeményeit dúdolgattam.
- Vigyél esernyőt is, SooRin - jelent meg az előtérben egy zöld aurájú lélek. - Komolyan - megragadtam egyet tanácsára, és elindultam a buszhoz.
Nem is telt sokba és a víz ömleni kezdett a fellegekből. Töménytelen mennyiségben zúdult alább az eső, így ki is nyitottam a kezemben lévő eszközt.
Beálltam a Cheonsa eresze alá, mikor elértem az épületig, amíg kicsit lecsöpögött rólam, illetve esernyőmről a folyadék, nehogy végig vizezzem az egész bárt. Addig figyeltem, ahogy a természet locsolja növényeit.
- Oh, ne már! Oda kéne érnem az időpontomra, de nem ázhatok meg. Hogy néznék ki akkor? - hallottam meg egy fiú kétségbeesett hangját magam mellett hirtelen.
- Vidd csak el az esernyőm - nyújtottam felé. - Nyugodtan, fogd csak meg, majd visszaadod, ha legközelebb erre jársz - mosolyogtam rá.
- Köszönöm szépen, jövök eggyel - azzal elrohant feje felett tartva az ernyőt.
- Én megmondtam reggel, hogy hozd magaddal - jelent meg a hajnali szellem ismét. - Te sem áztál el, és segítettél másnak is.
- Mi mást csinálok mostanában? Miért nem nyitok már egy ingyen konyhát is, nem? - viharzottam be az épületbe. - Reggelt! - köszöntem a fiúnak, aki már két hete minden reggel ott kísért az egyik bokszban kék aurájával, de soha nem kért segítséget. Én viszont próbáltam a zöld irányba eltolni színét, ha tudtam. Persze nem zaklattam, ha úgy láttam jobbnak. Nekem se lenne kedvemre, ha még holtként is zargatnának. Ma pedig letargikusan nézett kifelé, az ég áztató munkáját figyelte, ezért inkább nekiálltam a reggeli rutinomnak. Letöröltem az asztalokat, a pultot, felsöpörtem, majd kitakarítottam a kávégépet. Végül lefőztem magamnak egy szokásosat, és leültem az egyik bárszékre, hogy magamba töltsek egy kis folyékony energiát.
/KyungRi pov/
Este alig bírtam aludni. Folyton folyvást ő járt az eszemben. A fránya tekintete, az illata. Felültem ágyamban, majd megütöttem párszor fejem, hátha ki bírom verni a fejemből, persze e próbálkozásom sikertelennek tűnt, és inkább csak összekócoltam magam. Szekrényemhez kullogtam, hogyha már felébresztett az éj, akkor gondoltam, hogy felöltözök a munkába, legfeljebb előbb beérek a bárba. Közben meg azon rágódtam, hogy felveszem kicsit kolléganőm stílusát, hogy visszafogjam magam, illetve a dorama néző, könnyen elcsábuló személyem.
Az esőzés ellenére is valóban korábban léptem át munkahelyem küszöbét, mint szoktam, amit persze az előbb említett lány meg is szólt.
- Szép jó reggelt - lóbálta lábát az egyik bárszéken. - Hogy sikerült a tegnapi próba?
- Jól ment, de remélem, hogy jobb leszek, mire jön a felvételi - elhallgattam a bizonyos fiú megjelenését.
- Sikerülni fog, KyungRi - ereszkedett a földre, majd a pult mögé ballagott, hogy elmossa a csészéjét.
- Szorítsunk, hogy igazad legyen - ekkor megszólalt a kis csengő az ajtó felett, és egy bőrkabát libbent be rajta.
- KyungRi - mosolygott rám a tánc tanár.
- HoSeok - felhúzott szemöldökkel pillantottam rá.
- Egy-
- Grande Americano, máris - fogtam neki a kávéjának, miközben befejeztem a mondatát. - Ma elég korán jöttél - fordultam felé italával.
- Gondoltam, kicsit korábban jövök, hogy leülhessek meginni. Tudod, aki korán kel, aranyat lel. Nézzük, mennyire igaz ez - vette el poharát és huppant le az egyik bokszba.
- Nem fizetett? - suttogott felém SunBin.
- Napi egy Grande Americanoval fizetek neki, mert segít a táncommal, hogy sikerüljön a felvételi - azt még mindig magamban tartottam, hogy a látványától és közelségétől valahol a torkomban dobogott a szívem.
- És én hol voltam, amikor elmúlt a 'Jaj, de utálom' státusz? - gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, de az Arts az álmom.
- Segíthet, SunBin. Én meg nem halok bele abba az egy kávéba minden nap. Írd a számlámhoz, ha ő kér egy Americanot, okés?
- Hát rendben. Remélem, nem bánod meg, viszont a pletykákat ismered te is, ugye?
- Igen, tudom, tudom... - néztem a fiú felé sóhajtva, aztán folytattam a munkámat.
/SunBin pov/
Mikor visszaértem késő este a Min rezidenciára egy heves vitázás folyt éppen a nappaliban. Egy ideig csak figyeltem, ahogy a szinte egy oldalú harcban a ház ura nyerésre állt a hangerejével.
- Fiam, de ugye tudod, hogy te fogod örökölni a céget? Mi lenne, ha kicsit megtudnál róla valamit végre!? - az erek kezdtek megjelenni nyakán.
- De mi van, ha nem akarja? Mi van, ha mást akar csinálni a jövőben? - hirtelen hozzászólásom miatt rám terelődöttek a tekintetek.
- Elnézést, de ki kérdezett téged? Miért beszélsz a fiam nevében? Azt hiszed, hogy van szavad az én házamban árvaként? Ezt jól gondold meg inkább.
- Én csak azt próbáltam e-
- Ne próbálj meg semmit sem mondani, SunBin. Csupán egy szülők nélküli kis fruska vagy, akit befogadott a feleségem még JiMin és az egyetlen saját véremből származó, tiszteletlen fiam mellé - mordult rá utóbbira. - Én nem akartam, hogy ide gyere. SoAh mániája az örökbefogadás. Örülök, hogy vissza bírom fogni még. Meg nem is értem, miért beszélsz YoonGi helyében. Esetleg megkért rá? - a szemeiben láttam, hogy valóban az őszinte véleményét taglalta. Viszont nem bírtam tovább hallgatni, hogy mit mond, ezért kirohantam a kert széli medencéhez, és leereszkedtem mellé törökülésbe. Nem sírtam, mivel mióta meghaltak szüleim, nálam a határ eléggé magasra került. Csupán ültem a víz mellett, csendben, emésztettem az imént hallottakat. Az igazságot.
- Ne borulj ki az apámtól annyira - jelent meg falszomszédom. - Nem szabad hagynod őt győzni, csak elbízza magát a végén. Legközelebb ne szaladj el, hanem állj ki magadért - huppant le a kőre.
- Nehogy azt hidd, hogy annyira meghatott a dolog. Nem kell engem megvigasztalni, és te is sokat képzelsz a dologba - rápillantottam, és hirtelen el is felejtettem, mit akartam kihozni a mondanivalómból. - Én csak...elegem van, hogy azzal jött ő is, hogy árva vagyok. Nem értem, hogy ez mit változtat a helyzeten. Nem lennék sokkal másabb, ha szülőkkel növök fel. Nem vagyok fruska se, egyszerűen alaptalan és szívtelen egy apád van. És sajnos néhányszor te is egy ilyet mutatsz be nekem, megmutatod, hogy ki az apád.
- Nem vagyok olyan, mint az apám. Csupán néha az ő módszerei eltaszítanak embereket könnyedén - tekintetét a vízre szegezte.
- Miért nem mondod el végre, hogy mi van veled, YoonGi?
- Nem szokásom felemás szeműekkel ilyenekről beszélgetni - elmosolyodott, mire megütöttem tarkóját. Ő viszont lefröcskölt válaszul.
- Így játszunk? - fröcsköltem vissza, mire belökte személyemet a vízbe. Hirtelen a martalékává váltam, de letettem lábam, így pont mellkasig ért a folyadék. A medence vizéből a szemeimbe is került egy kevés, így próbáltam dörzsöléssel jobbá tenni. Aztán mikor elvettem kezeimet szemhéjamtól, ő már kevesebb, mint fél méterre volt tőlem. A világítás alulról érte arcát, az pedig kihozta vonásait, így még furcsább volt a szituáció.
- Láttál már hasonló sorozatot? - törte meg a meglepett hallgatásom okozta csendet.
- Azt hiszem - vontam meg vállam, miközben egymás szemébe néztünk.
- Túl sablonos lenne, ha megtörténne, amire vár a közönség? - lassan megráztam a fejem. Lepillantottam ajkaira, majd azzal a lendülettel összeérintette őket az enyémekkel. Egy rövid ideig ott tartotta, és végül eltávolodott, mosolyra húzva száját. Akaratlanul is követtem cselekvését. - Akkor harapnivaló ajkaim vannak? - húzta fel huncutul szemöldökét, mire arcába fröcsköltem.
- Bolond - indultam meg kifelé.
- Ki mondta, hogy kimehetsz? - szólt utánam.
- Nem csinálhatom azt, amit akarok? - úsztam tovább a lépcsőkhöz, rá sem nézve a fiúra.
- Ez az én házam, tudod te is.
- Még mindig a szüleidé, drága YoonGi - kiértem a fűre, mire a ő is kitápászkodott a vízből, ekkor nyílt is a kert felé vezető ajtó.
- Mi történt idekint? - jelentek meg az említettek.
- Ne borulj ki az apámtól annyira - jelent meg falszomszédom. - Nem szabad hagynod őt győzni, csak elbízza magát a végén. Legközelebb ne szaladj el, hanem állj ki magadért - huppant le a kőre.
- Nehogy azt hidd, hogy annyira meghatott a dolog. Nem kell engem megvigasztalni, és te is sokat képzelsz a dologba - rápillantottam, és hirtelen el is felejtettem, mit akartam kihozni a mondanivalómból. - Én csak...elegem van, hogy azzal jött ő is, hogy árva vagyok. Nem értem, hogy ez mit változtat a helyzeten. Nem lennék sokkal másabb, ha szülőkkel növök fel. Nem vagyok fruska se, egyszerűen alaptalan és szívtelen egy apád van. És sajnos néhányszor te is egy ilyet mutatsz be nekem, megmutatod, hogy ki az apád.
- Nem vagyok olyan, mint az apám. Csupán néha az ő módszerei eltaszítanak embereket könnyedén - tekintetét a vízre szegezte.
- Miért nem mondod el végre, hogy mi van veled, YoonGi?
- Nem szokásom felemás szeműekkel ilyenekről beszélgetni - elmosolyodott, mire megütöttem tarkóját. Ő viszont lefröcskölt válaszul.
- Így játszunk? - fröcsköltem vissza, mire belökte személyemet a vízbe. Hirtelen a martalékává váltam, de letettem lábam, így pont mellkasig ért a folyadék. A medence vizéből a szemeimbe is került egy kevés, így próbáltam dörzsöléssel jobbá tenni. Aztán mikor elvettem kezeimet szemhéjamtól, ő már kevesebb, mint fél méterre volt tőlem. A világítás alulról érte arcát, az pedig kihozta vonásait, így még furcsább volt a szituáció.
- Láttál már hasonló sorozatot? - törte meg a meglepett hallgatásom okozta csendet.
- Azt hiszem - vontam meg vállam, miközben egymás szemébe néztünk.
- Túl sablonos lenne, ha megtörténne, amire vár a közönség? - lassan megráztam a fejem. Lepillantottam ajkaira, majd azzal a lendülettel összeérintette őket az enyémekkel. Egy rövid ideig ott tartotta, és végül eltávolodott, mosolyra húzva száját. Akaratlanul is követtem cselekvését. - Akkor harapnivaló ajkaim vannak? - húzta fel huncutul szemöldökét, mire arcába fröcsköltem.
- Bolond - indultam meg kifelé.
- Ki mondta, hogy kimehetsz? - szólt utánam.
- Nem csinálhatom azt, amit akarok? - úsztam tovább a lépcsőkhöz, rá sem nézve a fiúra.
- Ez az én házam, tudod te is.
- Még mindig a szüleidé, drága YoonGi - kiértem a fűre, mire a ő is kitápászkodott a vízből, ekkor nyílt is a kert felé vezető ajtó.
- Mi történt idekint? - jelentek meg az említettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése