2. Your past will find you

(Ajánlott zenék a részhez: Céline Dion - Ashes ; Heize - Round and round (ft. Han SooJi) )

/SunBin pov/

Hajnali ötkor nem a legvidámabban nyomtam le az ébresztőm, miután a pár órás alvásom alatt is az emlékek és a hangok gyötörtek. A mosdóba cammogva megmostam arcomat, és fésülködés után felfogtam egy lófarokba sötét hajtömegemet. Felvettem egyenruhámat, majd a csigalépcsőről alig lelépve már készítettem is magamnak a reggeli kávémat, azt fél perc alatt el is fogyasztottam, ahogy szoktam. Aztán a seprűt megfogva végig szánkáztam a bár belső területén.

 - SooRin! Akkor segítesz? - jelent meg a tegnap esti szellem az egyik széken, ami mellett elhaladtam éppen.

 - Mi a neved?

 - ChaeWon.

 - Nézd, ChaeWon, most sok dolgom van, mint látod, meg mint akármikor máskor is. Dolgozom, mint egy normális ember, mert kell a pénz. Nem fogok nyomozósat játszani.

 - Annak a kislánynak is segítettél múltkor... - visszafordultam felé.

 - Mert kezdett piros lenni az aurája, de ha most segítek neked, még jobban nem fognak békénhagyni a lelkek. Tudod, mennyien vannak odakint, akik segítséget várnak? - lepillantottam egész alakjára.

 - Miért ilyen a kezed? Hogyan haltál meg? - egy sóhaj után kezdett bele.

 - Egy éjszaka, olyan egy hete, véletlenül elvágtam magam, miközben vacsorát akartam csinálni. A seb mély volt, nem akart elállni a vér. Senki sem volt otthon, mivel akkor már nem laktam a szüleimmel. Elvéreztem percek alatt - leszegte fejét. - És...azért vagyok még mindig itt, mert a testemet senki sem találta még meg.

 - Mi a cím? - telefonomat elővettem, és felhívtam a rendőrséget. - Tudnának segíteni? A barátnőm lakásánál jártam, és nem nyitott ajtót, a telefonja ki volt kapcsolva. Nem tudom, mi van vele. Aggódom, mert nem nagyon járt el otthonról.

 - Hölgyem, mi a címe? Intézkedünk - elmondtam nekik is a lakása címét.

 - Kérem, siessenek! - megszakítottam a hívást.

 - Köszönöm, SooRin - jelent meg egy megkönnyebbült mosoly arcán.

 - Ennyit tehettem jelenleg, de remélem, megtalálnak - utálom, mikor legbelül lelkiismeretfurdalást okoznak nekem. Amikor érzem, hogy tehetek valamit, hogy jobb legyen nekik, de nem igen szeretnék kisvállalkozást nyitni a szellemeknek. - Most pedig, légyszi, hagyj dolgozni - eltűnt előlem, és inkább úgy döntöttem, hogy zenét hallgatok.

A legolcsóbban fellelhető fülhallgató lógott ki a fiatal hallószervéből, a több éves telefonba csatlakozott bele zsebe rejtekében, amire persze gazdája nagyon vigyázott, mivel egy másikat nem nagyon engedhetett meg magának. Így takarította a Cheonsa asztalait és padlóját a kora reggeli órákban a nyitás előtt Kang SunBin, vagyis jómagam. Mivel egy félig raktárnak használt kis lakásban laktam a bár felett, ezért mindig személyem készítette elő s nyitotta ki a helyet. Igazából élveztem is, mert nem volt más dolgom család híján. Amikor végeztem a takarítással, akkor a telefonomat elraktam a pult mögé, majd a kulcsot elfordítottam a zárban, hogy nem sokára KyungRi és a főnököm is megjelenhessen, és felhúztam a rolókat az ablakoknál. A korai vendégek előtt még elfogyasztottam még egy kávét a pultban, aztán kiballagtam a járdáig, hogy kicsit friss levegőt is szívhassak.

 - Jó reggelt, SunBin! - szólított meg egy férfi, aki simán az apám is lehetett volna.

 - Cha úr! Szép reggelt! Egyre korábban - mosolyogtam törzsvendégünkre.

 - Hát egyre több a munka - nevetett, miközben közeledett.

 - A szokásos lesz?

 - Igen, de elvitelre most, kedves - belépve a pult mögé elkészítettem a kávéját, majd elé csúsztattam a papírpoharat.

 - A rendelés - töröltem meg kezeimet.

 - Köszönöm szépen. Te nem akarsz valami mást is csinálni ezen kívűl? Csak kávékat akarsz készíteni életed végéig? - nyújtotta az ital árát.

 - Ezt már lebokszoltuk egyszer. Én a sorsra hagynám, hogy eldöntse, mit csináljak. Majd jön változás ha az kell.

 - Rendben, de azért ne ragadj meg itt örökre - tápászkodott fel a bárszékről. - Legközelebb ne vidd túlzásba a levendulás felmosót, oké? - szólt még vissza az ajtó becsukódása előtt.

 - De hát ha szeretem az illatát.

 - Viszlát, SunBin! - kiabálta már kintről.

Nehéz volt felnőni az árvaházban, egy olyan névvel, amit nem is édesanyám adott, egy olyan emlékkel a fejemben, ami miatt minden éjszaka sírtam. Viszont mindig volt egy kisfiú az árvaházban, aki megvigasztalt. Park JiMinként mutatkozott be a velem egyidős fiú. Kíváncsi volnék, hol lehet most, mi történt vele.

/JiMin pov/

Ezerkilencszázkilencvenöt október tizenharmadikán talán rengeteg gyermek született a világ országaiban, de csupán egyetlen sírásra emlékszem arról a napról kitűnően.

Egy állapotos nő egy baleset folytán életét vesztette, de a mentők, gyermekét még megpróbálták visszahozni az élők közé a kórház falai közt. Szerencsésen és egészségesen megszületett a fiú. Viszont ezek után árvaházba töltötte gyermekkorát. Nevelőszülőkhöz csupán tizenegyedik életéve betöltése után került. A szülők nagy vagyonnal rendelkeztek, így a gyermek mindent megkapott, amire szüksége lehetett. Szépen cseperedett fel, de egy bökkenő volt vele, mindenre emlékezett, még arra is, amire nem akart. Mindenre, ami a felsírásától történt. Ezt pedig azért tudom elmesélni, mert én ő vagyok.

Emlékszem még, ahogyan sétáltam fel az árvaház ház lépcsőházában. A mellettem végig futó fehér falra tapasztottam közben kezemet, éreztem a felület érdességét ujjaim alatt, ahogyan az idegek vitték az információt egész az agyamig, így érzékelve a tapintást. A lemeszelt fal egyenetlenségei beleégtek a memóriámba, ahogy minden más is. Itt egy mélyedés, itt egy kiemelkedés, megint sima, és újra egy apró bukkanó. Majd átterelődött figyelmem a lábam alatt elterülő kőlapokra, mely lépcsőt alkottak. Talpam idegvégződései észlelték a hűvös felületet, így enyhítette a fájdalmat, amit az aszfalton való futás okozott. Magam mögött halvány, de mégis látható vöröslő foltokat hagytam.

Az életem úgy alakult, hogy személyem mindenki elől menekülni vágyott, viszont ezúttal kergettek is, közben megjegyzéseket tettek külsőmre, mivel bármit ettem, az lerakódott azonnal, így eléggé kövér voltam árvaházi gyerek létemre. Aztán az utcasarkon befordultam, így a másnapi feladatukká váltam.

Lerogytam a második és a harmadik emelet közötti második lépcsőfokra, lábamat az elsőre tettem. Karjaimat térdeimre helyeztem, lehajtottam fejem. Sírhatnékom volt. Mikor valaki bántott fizikailag vagy lelkileg, elmémben kinyitottam egy kis szobát, annak falába belevéstem az illető nevét és arcát, aztán csupán becsuktam a 'Félelmek' feliratú ajtót, de azokat a vonásokat egyszer sem felejtettem el, ha felkerült a felületre odabent.

Már csupán egy emeletet kellett másznom, hogy elérjek szobámig, amely egy helyiség volt egy ággyal az árvaház épületén belül, ahol szintén egyedül voltam. Megtettem a maradék utat, a szobám rejtekében elbújtam, és az egyetlen jó dolgot használtam ki bent, ami megadatott, az erkélyre léptem. Ahogyan a kinti hűvös levegővel találkozott bőröm, az idegek máris továbbították agyamba az információt, így libabőr jelent meg azonnal alkaromon. A korláthoz léptem, megfogtam a hideg fémet, az enyhe szél rövid tincseim között szaladgált, miközben mély lélegzeteket vettem a friss levegőből. Körül néztem, csupán a sötétséget és a ködöt láttam, pont úgy festett, mint a jelenem. Ekkor már tényleg kitört belőlem a sírás. Viszont férfiasan visszafogtam magam, mivel tudtam, anyám nem akarna gyengének látni. Ha már ő nem élhetett tovább, legalább az én életemnek legyen értelme. Élettelen arca jelent meg előttem, mely azt suttogta, holnap jobb lesz minden, fiam.

Azóta az életem jobb lett, mióta örökbe fogadtak. Lettek kényelmes ruháim, mindig volt mit ennem, de erre odafigyeltem onnantól. Eljártam tizenöt éves koromtól kezdve egy edzőterembe, amit újdonsült apám meg is vett nekem, hogy ne legyenek ott is emberek, akik megszólnak, hogy legyen bátorságom odamenni. Amint elkezdtem érezni, hogy alig van már rajtam felesleg, és fejlődött az izmom, megjött az önbizalmam is. Egyre több súlyt tudtam felemelni az idő elteltével, és jól éreztem magam a bőrömben. A lányok rám is pillantottak az utcán.

Mikor tizennyolc lettem, az érettségi után, nevelőapám úgy döntött, hogy odaadja az edzőterem kulcsát és tulajdoni jogát nekem. Így hát megnyitottam az edzeni sóvárgók előtt. Sportegyetemre jelentkeztem, hogy a fogyni vágyásom eszközéből vált hobbim tovább alakuljon a munkámmá. Az egyik kampusz bulin ismertem meg jelenlegi barátnőmet is, Oh YeongJat. Egymásba habarodtunk olyan másfél éve, és azóta már szüleim is elfogadták.

A University of Arts egyik legfelkapottabb párosa voltunk, mivel engem a testnevelés szakról becsábítottak a futballcsapatba, őt pedig a táncszakról a szurkolók közé válogatták. Eléggé meglepett, mikor a hatalmas diákseregből minket kiemeltek, mint párost, a legfelsőbb rétegbe, de azért az önbizalmamon még egy kicsit dobott. Ezáltal büszkék voltak rám még jobban nevelőszüleim.
Viszont mostohatestvérem csak egyre jobban elbarikádozta magát, mert azt hitte, neki semmi sem sikerül. Pedig ő is kiváló eredményekkel elvégezte a középiskolát, illetve az egyetemet pár éve. Csak nem találta meg még helyét a világban, nincs rendes állása, pedig van tehetsége a zenéhez, csupán nem veszi észre a lehetőségeket. Nem utáltuk egymást, sőt nagyon szoros volt a kapcsolatunk, míg felnőttünk. Megvédtük egymást, ha kellett, titkainkat megosztottuk, ennek ellenére körülbelül egy éve, a huszonharmadik szülinapján egyszerűen megváltozott. A szobájából ki se jön szinte, még szüleink se tudják, mi lelte, bár nagyon remélem, hogy nem sokára megváltozik ez a helyzet. Vagy legalábbis tudatja velünk átalakulásának okát.

Reggel nyolc környékén leparkoltam az edzőterem elé, mivel délutáni óráim voltak hétfőnként az egyetemen, ezért én nyitottam ki a helyet. Így a két alkalmazottamnak megengedtem, hogy tizenegyre jöjjenek, mert az úgy bőven elég a hét első napján. Mielőtt még felsöpörtem volna, átugrottam a szomszéd bárba egy kávéért. A csilingelő hang után megütötte a fülem a boldog hangulatú zene a rádió hangszóróiból, és egyből feldobta a kedvem a korai órákban. Körülnézve még nem nagyon voltak vendégek, ugyanakkor az órát nézve soknak tűnt nekem. Odaléptem a pulthoz, közben az ártáblát néztem, hogy milyen italt kérjek.
 - Kérnék egy... - lepillantottam a pultos személyére, és elakadtak szavaim útközben. - SunBin?
 - JiMin? De régen láttalak, hogy vagy? - örült meg nekem. - Várj egy kicsit, odaadom a rendelésed, aztán kikérem a szünetem, hogyha ráérsz beszélgetni.
 - Rendben, egy eszpresszót kérnék - elkészítette nekem, majd miután kifizettem, leültünk az egyik üres asztalhoz. - Mi van veled mostanában, Sunny? Van családod már?
 - Nincs, senki nem fogadott örökbe, bár, igazából ez a hely megtette. Van egy kis lakás az emeleten, amit a főnököm adott, ha minden reggel én nyitok és zárok, azonban van még két állásom, hogy eltartsam magam, ennek ellenére jól vagyok. És te? Milyen a családod?
 - A szomszéd edzőterem az enyém, amit a nevelőapámtól kaptam tizennyolcadikra, amellett egyetemre járok, ez a második évem ott. A családom pedig normális, kár, hogy téged nem fogadtak örökbe, amikor engem. Nem kellett volna így felnőnöd - kortyoltam bele kávémba.
 - Ah, én elvagyok így is. Már megszoktam ezt az életvitelt, és bőven elég ez nekem. Nem tudnám megszokni szerintem, ha más lenne.
 - Hogy-hogy nem találkoztunk még ezelőtt? Pedig átjártam ide rengetegszer kávéért.
 - Így akarta a sors - mosolyodott el.
 - Még mindig különlegesnek tartom a szemeid - ittam meg maradék italomat is.
 - Ne bókoljál, mert szólok a barátnődnek - nevette el magát.
 - Honnan veszed, hogy van?
 - Néztél tükörbe mostanában? Ha valaki így néz ki, mint te, akkor csak van barátnője, főleg, ha egyetemre jársz. Fogadni mernék, hogy igazam van. Mi a neve?
 - YeongJa - somolyogtam rá. - Viszont most már mennem kell, mert én nyitok odaát. Majd találkozunk, most már tudom, hol talállak.
 - Szia.. - köszönt utánam, miután felkeltem ülőhelyemről.

Megtaláltam a régi barátom, aki talán segíthetne is nekem valamiben. A terv el is készült a fejemben.


/SunBin pov/

Kedden általában csak nyitok, aztán megyek a kiskereskedésbe hétre, de már hajnali egytől fenn voltam, és a pult mögé helyezett bárszéken ücsörögtem. Sóhajtásom körül lengte a helyiséget. Egy szelet tortát nézegettem a pulton, abba bele volt szúrva egy darab piros gyertya. MinRinnek most lenne a szülinapja. Feljebb emeltem a tányért és meggyújtottam a kanócot.
 - Boldog szülinapot, MinRin. Helyetted is elfújom, rendben?... - eloltottam a lángot, aztán letettem a pultra a porcelánt. - Legalább reménykedjünk, hogy boldogabb vagy odaát - lassan megettem a kifizetett tortát, terveim szerint pedig a hálószobámba mentem, hogy átvegyem a kisbolti munkaruhámra öltözékem, hogy ne kelljen azzal törődnöm a takarítás után majd. A hátizsákomba kutakodtam a ruhadarabok után, aztán diadalmasan felegyenesedtem, mikor valami koppant a padlón. Lenéztem, és egy nyaklánc volt egy apró rózsás medállal rajta. Felvettem a földről, és valami fura érzés ment végig rajtam, utána pedig libabőrös lett karom. Ez a nővéremé volt. Hogyan került ide? Elmosolyodtam, majd felvettem az ékszert nyakamba. Átöltöztem a kezemben lévő szettbe, így kocogtam le takarítani. Hat körül megérkezett Nam a Cheonsa elé. Igazából, mire odaért, én már rég végeztem teendőimmel, szóval miután helyzetjelentést tettem főnökömnek, el is indultam a buszhoz, ami nem messze a kereskedéstől rakott le. Rendszerint ott is annyi volt a dolgom, hogy feltakarítsak, illetve feltöltsem a polcokat, ha szükséges. Mivel általában ezek hamar kész vannak, így a pénztárnál elfogyasztottam egy előre csomagolt rament reggeli gyanánt. Közben néztem a bolt előtt elhaladó korai madarakat az üvegen keresztül.

1. Feel like a monster (+12)

(Ajánlott zene a részhez: Colbie Caillat - When The Darkness Comes ; Forbidden Lullaby)

/SunBin pov/

A könyvtárban lapozgattam egy lexikont, és próbáltam minél több időt lefaragni a szabadnapomból. Eközben egy nyúzott külsejű, szakadt ruhás nő szelleme kaparta a falat mögöttem, míg én a pillangóhatásról olvastam. Tudtam, nem szabad, hogy észrevegye, hogy látom, mivel minden szellem eleinte még rapszodikusan viselkedik, nem lehet tudni, mit fog csinálni, de az ilyen kinézetűek általában tragikusan haltak meg, és eléggé agresszív habitusúak. Fülhallgatómat beletettem hallószervembe, nehogy akaratlanul is megmozduljak valamilyen általa kiadott zajra. Ha nem érzékeltem volna őt, teljes csend uralkodott volna számomra is az épületben. Viszont ekkor hirtelen ordítani kezdett, amitől véletlenül összébb húztam magam. A szellem mellém lépett. Éreztem, ahogy az aurámba ért. Letettem a könyvet szépen nyugodtan és természetesen, telefonomat elővettem, és felhívtam az egyetlen embert, aki mindig elérhető volt vasárnaponként.
 - KyungRi, ráérsz találkozni? - igazából ő volt az egyetlen, akit barátomnak mondhattam.
 - Persze, merre vagy? - hangján már hallottam, hogy mosolygott, mint mindig.
 - A könyvtárban.
 - Mint mindig, geek - kuncogta el magát. - Tizenöt perc múlva találkozzunk a bejáratnál - megszakította a hívást, majd vállamra dobtam táskámat, dzsekimet kezembe vettem, a könyvet visszatettem a helyére, és próbáltam feltűnés mentesen kikerülni a szellem látószögéből, mintha észre sem vettem volna. Szerencsémre, amint kiértem az épületből, már nem tudott követni, a bejárat melletti kirakat üvegén keresztül figyelt engem, amíg én vártam a márciusi enyhe időben KyungRit. Valószínűleg a könyvtárban halhatott meg, hogy feladta a kísértésemet. Éreztem pillantását magamon és már alig vártam, hogy munkatársamat megpillantsam az utca végén befordulni. Aztán az épphogy fújó szélben megjelent a barna hajlóbonc, kicsit sasszézva és közben zenét hallgatva közeledett felém, majd még el is vigyorodott, mikor meglátott. - Miért kell neked mindig a könyvtárban lógni, ha szabadnapunk van, SunBin? - indultunk el a másik irányba egy ölelés után.
 - Hol máshol tudnám tölteni az időm? A kiskereskedés zárva van vasárnap, a Cheonsában mára adott szabadnapot nekem is Nam, a múzeumban pedig valami átalakítás van, szóval kíváncsi lennék az ötleteidre, hogy mi van még nyitva vasárnap, ahova érdemes menni.
 - Keress egy fiút végre magadnak. Nem leszel már fiatalabb - tette el vékony, hosszú pántos oldaltáskájába fülhallgatóját menet közben.
Igazából szerintem négy fajta lány van, ha szerelemről van szó. Van az első, aki minden fű-fával lefekszik, bármily érzelem nélkül. A második, aki várja az igaz szerelmet, csak annak a bizonyos egynek tartogatja magát, ez jelenleg KyungRi. A harmadik, aki a párkapcsolatban él. Aztán végül a negyedik, személyem, aki túl elfoglalt a szerelemhez, és nem is akar ezzel foglalkozni.
 - Még csak húsz éves vagyok - húztam fel szemöldököm, szarkasztikus hanglejtéssel fűszerezve.
 - Rosszul fogalmaztad. Már húsz éves vagy - nyomatékosította a 'már' szót. - Hány párkapcsolatod volt eddig? - csendben maradtam. - Épp ez az.
 - Te is nem rég szakítottál a barátoddal, nem akarsz engem békénhagyni ezzel?
 - Az egy más téma, hogy én mit csinálok.
 - KyungRi, inkább menjünk fel hozzád, és nézzük a sorozatot, amit szoktál - felderült arca, és már nem is tudtam volna visszatérni eredeti témánkhoz.
Elballagtunk házáig, ami valójában a szülei háza volt. Levettem dzsekim és cipőm az előszobában, beköszöntünk anyukájának a konyhába, majd felbaktattunk a szobájába, ahol ágyára lehuppanva néztük a sorozatát a tv-jén.
 - Amúgy a múltkori témánkhoz hozzáfűzve, miért akarsz kontaktlencsét venni? - fordult felém, míg a sorozatot félbe szakította egy reklám.
 - Elegem van, hogy annyian megbámulják a szemem - vontam meg vállam.
 - Pedig szerintem különleges, hogy az egyik kék, a másik pedig barna maradt. Különben is mennyibe kerül egy olyan? Lehet, hogy egy havi étkezésed kitelne abból.
 - A telefonom sem én vettem, cégesként kaptam NamJoontól, hogy el tudjon érni. Egyébként nem lett volna pénzem egy okostelefonra, de anélkül tudtam volna élni. Enélkül már nem igazán mostanában.
 - Tudod, hogy én mindig támogatlak, mint barátnőd és az egyetlen normális ember az életedben, de ez hülyeség, SunBin.

Korán elvesztettem családom. Azelőtt, mielőtt a fontos dolgokat megtanították volna nekem. A női dolgokban árvaházi nevelőm segített, akitől kicsit tartottam, mert nem tudhattam, hogy bízhatok-e vajon benne. Kérdezhettem tőle bármit, de mégsem múlt el bennem ez az apró védelmi ösztön. Ami még a mai napig is bennem ragadt.
A barátkozás sem ment túl könnyen. Becsöppentem kilenc évesen egy környezetbe, ahol senkit sem ismertem. A felemás színű szemem miatt a többi gyerek furán is nézett rám. Szörnynek hívtak. Annyiszor hajtogatták, hogy lassan kezdtem annak is érezni magam. Egyedül hintáztam az árvaház kertjében, mert azonnal elfutottak a velem egykorúak a másik irányba, ha közeledtem a játékszer felé.
Nem sokára még a szellemek is megtaláltak az ablakon keresztül. Észrevették, hogy rájuk pillantok. Pedig nem szabadott volna.
Már tíz éves voltam, az új születésnapom szerint. Feküdtem a helyemen, ami csupán egy vastagabb takaró volt a földre leterítve a helyhiány miatt, a párnám a fejemre tettem, hogy elbírjak végre aludni, hogy kizárjam vele a zajokat, hogy elcsitítsam kicsit a szellemek suttogását, akik a valódi nevemen hívtak.

 - Jól vagy? - suttogta egy kisfiú hang, mire felemeltem a párnát fejemről, mert emberinek hallatszott. - SunBin, ugye? - mosolygott rám a láthatóan élő fiú. Leült mellém, majd még szélesebbre húzta mosolyát. - Én JiMin vagyok. Minden rendben?
 - Te nem félsz tőlem? Szerinted nem vagyok szörny?
 - Ha még az is vagy, engem nem érdekel, amíg nem eszel meg. A szemed meg csupán eltérő a mienkhez képest, én nem fogok félni tőled ezért. Én is más vagyok, csak ez nem látszik - újra felvette a széles mosolyát, amitől én is megnyugodtam kicsit.
Ezek után végre volt kivel játszanom, beszélgetnem. Nem éreztem magam egyedül. Szinte ki is bírtam zárni a szellemek suttogásait. Viszont nem tartott túl sokáig barátságunk. JiMint, az egyetlen barátomat egy évre rá örökbe fogadták, így el kellett búcsúznunk.
 - Ne félj, még találkozunk valamikor, Sunny. Nem foglak elfelejteni - próbált felvidítani egy öleléssel és az általa adott becenevemmel.
 - Mehetünk, JiMin? - lépett mellénk egy középkorú nő, az újdonsült anyukája. Integetve szállt be a nagy járműbe, ahonnan egy sötét szempár kukucskált ki, amíg szülei rá nem szóltak, hogy üljön vissza a helyére. Mélyet sóhajtva fordultam meg, és baktattam vissza az épületbe, annak harmadik emeletére, a fekvőhelyemre.

Az elkövetkezendő időkben semmi kedvem sem volt iskolába menni, hogy JiMin nem volt az oldalamon. Egyre többen kezdtek csúfolni újra, mert látták, hogy senki sem véd meg. Bántottak a kiejtésem miatt, mert alig bírtam átszokni a dél-koreai akcentusra, nem múltak el a 'szörny', a 'torzszülött' jelzők sem a szemem miatt. Amikor végre elvégeztem az általánost, az árvaházi nevelőm biztatott, hogy menjek tovább gimnáziumba, ha szeretnék. Nem kellett sokat traktálnia, mert tanulni mindig is szerettem volna, amikor megéreztem, mennyi minden új információ vár még rám, csupán a cikizéstől, gúnyolástól féltem.
A gimnáziumi éveim alatt azzal védekeztem ezek ellen, hogy nem reagáltam. Elengedtem a megjegyzéseket a fülem mellett, vagy ha valaki tényleg nem akart békén hagyni, egész szép szavakkal elcsitítottam. Itt forrt ki igazán a jellemem. Tinédzser koromban hoztam létre azt a kemény burkot magam körül, ami nem engedte, hogy ellágyuljak. amin keresztül szinte senki sem látott át, amin belül voltak a valódi érzéseim, gondolataim, a múltam.
Tizenhat évesen, mikor másodikos voltam, elkezdtem dolgozni diákmunkában, hogy meg tudjam venni a saját szükségleteimet, illetve egyéb cikkeket. Amikor az érettségihez kerültem, a megtakarított pénzemből meg tudtam venni azt a pár sportcipőt, amivel szemeztem már nagyon régóta, amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. Bár kicsit fájdalmas volt látni, hogy senki sincs ott, mint rokonom a ballagásomon.
Az érettségi után, tizennyolc éves fejjel, elhelyezkedtem több részmunkaidős állásban, hogy még többet tudjak félre tenni. Ezekben a nyári hetekben találtam rá a Cheonsa felirattal ellátott bárra, ahol éppen egy pultost kerestek az ajtóra kihelyezett hirdetés szerint. Beléptem a helyre, megütötte fülem a rádióból szóló kellemes zene, és szinte azonnal megtetszett a vendéglátóhely hangulata. Odaléptem a pulthoz, vártam, hogy egy alkalmazott feltűnjön.
 - Az állásra jöttél esetleg? - egy magas, nálam idősebb, de még talán a húszas éveiben járó férfi szólt hozzám a pult mögül. Bólintottam, mire elmosolyodott. - Értesz a pénztárgépekhez?
 - Van egy részmunkaidős állásom egy kis boltban, szóval igen.
 - A vendégekkel kedves is tudsz lenni?
 - Ha kell akkor igen, amíg még ők is normálisak velem.
 - Mikor tudnál kezdeni? Mivel eléggé hiányban vagyunk - meglepődtem a kérdésén, ezért előkapkodtam a jegyzetfüzetecskét a táskámból, és nézegettem a beosztásaimat, és a teendőimet.
 - Holnap egy helyet kell keresnem, mert ki kell költöznöm az árvaházból - motyogtam magamnak hangosan. - Talán-
 - Ha holnap tudsz kezdeni, akkor odaadom a Cheonsa feletti üres helyiséget, ahol lakhatsz - szakított félbe. - Egy fürdőszoba és egy hálószoba az egész, mert a többi részét raktárnak használom. Ezen a lépcsőn tudnál feljutni oda. Viszont akkor, ha élsz ezzel a lehetőséggel, mindig neked kellene nyitnod - mutatott maga mögé a csigalépcsőre, ami valóban a plafonba vezetett. - De arra, hogy aludj és mosakodj bőven elég egyébként.
 - Akkor szívesen kezdek holnap - egyeztem bele ajánlatába.
 - Akkor fel vagy véve. Én Kim NamJoon volnék - nyújtotta kezét.
 - Kang SunBin - ráztam meg kezét fülig érő mosollyal.
 - Nos, SunBin, akkor holnap hétre légyszíves legyél itt a dolgaiddal, a többit pedig lerendezzük, megbeszéljük akkor. Addig is további szép napot! - jómagam is elköszöntem, kilépve a friss levegőre pedig valahogy megkönnyebbült a mellkasom. Visszapillantottam a bárra, annak hatalmas feliratára. Valahogy úgy éreztem, ez a hely lesz a biztos pontom.
Másnap a két hátizsáknyi ruhámmal caflattam be a Cheonsába. NamJoon kedvesen elvette tőlem az egyiket, aztán felvezetett a kis lakásrészre a csigalépcsőn. Egyből megpillantottam a raktárnak használt területet.
 - Szóval itt van ez a két ajtó. A barna ajtó a fürdő, a fehér pedig a hálószoba. Mindkettőhöz van kulcs - nyújtotta az említett fémdarabokat. - Lesz magánszférád így is, ne aggódj. Egyúttal megmutatom, mit hol találsz a raktárunkban - a kávéőrleménytől kezdve a pótszékekig minden volt ott, de legalább lesz hol laknom gondoltam magamban. - Hagylak, hogy lepakolj, aztán gyere majd le, hogy bemutassalak a többi kollégának - bólintottam kicsit betojva.
A hálószoba csupán egy egyszemélyes ágyból, egy kis íróasztalból és a mellé állított székből állt, plusz a plafonról lógó csillárból. Ugyanakkor a legjobbat láttam az egészben - volt ágyam végre. Ledőltem a fekhelyre, és elmosolyodtam. Talán végre minden jóra fog fordulni?
Ezek után a kollégáimmal ismerkedtem meg, közülük viszont csupán egynek a nevét kellett megjegyeznem, mivel a többiek mind cserélődtek mellettünk a két év alatt. Az az egy pedig KyungRi volt, a szeretett barátnőm, aki megszállottja volt a koreai drámáknak, és próbált engem is belerángatni a világába.
 - Mikor fogsz végre fiút találni magadnak? - csöppentett vissza a jelenbe a kérdésével a lány. Annak ellenére, hogy ő sem rendelkezett párkapcsolattal, mindig ezt kérdezgette tőlem.
 - Miután te - röhögtem el magam, miközben rágcsálnivalóért indultam a konyhájukba, anyukájához. Később azon a délutánon barátnőm kikísért a buszmegállóba, ahonnan könnyedén eljuthattam  a Cheonsához. Nem várta meg velem a járatot, mivel szülei feladatokat adtak ki neki, így hát leültem az üres padra. Ott ücsörögtem, amikor egy alak lerogyott mellém. Szemem sarkából rásandítottam. Kezében egy hegyezett fadarab pihent. Hirtelen sikított egyet, amire összerezzentem, szinte ugrottam egyet, majd hasába szúrta közvetlenül a tárgyat, végül elporladva eltűnt. Kihűlt helyét néztem, próbáltam hirtelen felszökött pulzusom levinni. Ilyenkor nem tudom, mit csináljak. Fogalmam sincs, hogy mi az oka szellemlátásomnak, de már nagyon szeretnék válaszokat, a végét akarom már ennek az egésznek. Ledőltem a rozoga ágyamra, amint megmásztam a csigalépcsőt, és azonnal el is aludtam. Viszont még ha ez ilyen könnyen menne, akkor nem szenvednék kezeletlen insomniától.
Olyan hajnali három környékén egy suttogás keltett.
 - SooRin. Psszt! SooRin! - kinyitottam pilláim, és egy szellem lebegett felettem. Igazából nem csupán a fejem felett való lebegéséből lehet rájönni, hogy egy halott lélekről van szó, hanem a színes aurájából. Nem élénk színek, hanem épphogy láthatóak, de különbözőek, attól függnek, hogyan halt meg a személy, és hogy milyen szellemé vált időközben.
 - Mit akarsz? - fordultam hasra már meg sem ijedve a látványtól.
 - Meg kéne találtatni a testemet. Láttalak ma a buszmegállóban, hogy összerándultál a sikolytól, akkor tudtam, hogy biztosan látó vagy. Kérlek, segíts nekem.
 - Tudod, egyeseknek van munkájuk. Nem ért volna rá reggel szólni?
 - SooRin, segítesz? - de rég hívott így bármilyen élő ember. - Tudom, hogy úgysem bírsz rendesen aludni a rémálmaidtól, ne tegyél úgy, mint aki nincs már fent.
 - Reggel kérdezd meg, hogy mennyi kedvem lesz hozzá, köszi. Most pedig hagyj aludni, mert én nyitom a bárt pár óra múlva.

0. Prologue - A wish (+18)

(Ajánlott zenék a részhez: Shi Shi - He isn't worth it ; Ruelle - Game of Survival)

,,Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon."

Először húsz évesen olvastam a bizonyos pillangóhatásról egy lexikonban, a városi könyvtárban ülve - közben persze nem foglalkoztam a kaparászó hangokkal, amik hátam mögül jöttek. Felvetette, hogy mi lett volna, ha a világháborúban a vesztes fél nyer. Rengeteg cselekmény máshogy futott volna végig a múltban, a történelmünkben egészen napjainkig. Talán ez volt a legérdekesebb iromány, ami addig a kezembe akadt. És hát, el is gondolkoztam, hogy találkoztam-e már hasonló gondolatfoszlánnyal. Az a bizonyos 'Mi lett volna, ha...?' mondat elhangzott-e már fejemben?

Történetem és életem Sariwonban, egy észak-koreai városban kezdődött. Felfogtam elég sok dolgot az országban folyó tevékenységekről, talán korábban is, mint kellett volna. Feltehetően túl fiatalok voltunk még nővéremmel, de ha szüleink nem is mondtak el mindent, észrevettük, ha nincs mit enni, mert ilyenkor inkább ők nem fogyasztottak semmit, csakhogy nekünk jusson. Az állandó rettegés, amikor kilépsz a házból. A folyamatos szürkület a félelemtől, még a nyári hónapokban is, amikor a fénynek kellene uralkodnia. Ijesztő észak-koreai katonák állandó masírozása, akik vezetőjük parancsát követve tartották fent a rendet, és még egy gyermeki mosoly láttán sem rendült meg arcuk. A megállás nélküli munka szüleim számára, hogy valahogy megéljünk. Valószínű, őseim azt gondolták, hogy fiatalságom miatt nem érthetek semmit a világból. Mégis tudtam, miért vannak ott a katonák az utcákon szüntelen mogorva ábrázattal. Tudtam, miért kell mindig egyenes háttal ülni az osztályban. Tudtam, miért nem mehettünk soha nyaralni külföldre. Tudtam, miért van oly sok szabály felsorolva egy papíron, amiket minden embernek ebben az országban be kellett tartania. Nem így akartam élni. Fogalmunk sem volt pontosan, mi van a határokon túl, de én tudni akartam, van-e jobb ennél az 'életnél'. Jobbat akartam a családomnak, és másra nem is támaszkodhattak, hiszen mi négyen voltunk a családfánk utolsó tagjai.
Viszont én még láthattam néhányukat képességem miatt, még haláluk után is. Láttam a szellemeket, a lelkeket, a rokonaimat, akik valami miatt itt ragadtak ég s föld közt. Már születésem után néhány nappal is láttam kettőt a rácsos ágyam felett lebegni, azonban nem féltem tőlük, mert nem akartak bántani, mintha csak végtelen farkasszemet játszottak volna a csecsemővel, aki még első szavát sem ejtette ki - azért még ennek ellenére ösztönösen bennem volt, hogy léteznek abból a fajtából is, akik megpróbálnak majd ártani nekem.

Aztán elérkezett a bizonyos kilencedik szülinapom. Határozottan vallhatom, hogy voltak boldogabb gyerekek is nálam valahol a világban, ha a születésnapjukat élték meg, de én nem tehettem róla, hogy mosolyom nem hatott annyira igazinak ilyenkor. A családomnak nem volt sok pénze, főleg az éhínség idején. Nem voltam boldog. Olyat kívántam, amit nagyon megbántam, amilyet soha nem is kellett volna inkább, amire gondolnom se kellett volna, viszont már nem bírtam tovább így látni szüleim. Tudtam, hogy el akarok innen menni, messzire, át a határon. Ezért hangosan kimondtam családom előtt is, amit akartam: Szökjünk át a határon. Amikor összenéztek őseim, szemükben felcsillant a remény, a szökésvágy, a szabadulás gondolata. A kívánságomat teljesíteni akarták.

Összepakoltuk, ami csak kelhetett az úton vagy odaát. Négy napot áldoztunk arra, hogy eljussunk a lehető legdiszkrétebb módon a határig, de nem sikerült az akciónk. Elkaptak Kaeseongnál, amint leszálltunk egy gabonatermékeket szállító autó platójáról. Elhurcoltak minket valami ismeretlen helyre, egy erdőbe. Valamiféle táborba, más családok társaságába. A hidegben, egy sátorszerű anyag alatt aludhatunk, amíg eldöntötték, mit csinálnak velünk, a szökevényekkel.
Pár nappal később már több réteg kosz fedte bőröm, gyomrom kongott az ürességtől, szervezetem már tartalékait élte fel. Dideregtem a novemberi éjszakákban, féltem minden reccsenéstől, amit meghallottam odakintről, a fák közül. A képességem miatt ennek a tetejébe még láttam az összes, itt már elhunyt lelket magam körül. Mind a segítségem akarták, mind egyszerre nyúltak felém a már megcsonkított, bomlásban lévő mellső végtagjukkal, melyen a vér kikristályosodott a hidegtől. Nővérem, MinRin viszont megölelt, mert észlelte félelmem és elsuttogta nekem a versecskét, melyet együtt költöttünk anno, hogy megnyugtassuk a másikunkat, hogyha félt vagy beteg volt.

Egy nap, pirkadatkor, a vékony, sötét anyag alól kirángattak engem és a családomat. Négyünket egy-egy egyenruhás katona fogott és térdeltetett le a rideg és kemény homokba, nehogy elmeneküljünk. Nem mintha amúgy tudtuk volna, merre is vagyunk, merre is fussunk, ha tudnánk, ha akarnánk, halálfélelmünk, kimerültségünk, erőtlenségünk ellenére is. Összenéztem családtagjaimmal, és egy sajnálom-ot tátogtam feléjük. Ekkor egy újabb férfi lépett köreinkbe, a többi sátorból remegve tekintettek ki a nők, gyermekek és férfiak családostul. A rangjelzései alapján magasabb szintű tiszt lehetett, mint a többi, akik úgy szólították: Gong táborvezető.

 - Ez a család egy nagy rakás szökevény! - hangfrekvenciája belehatolt a dobhártyám legmélyébe is. - Talán kémek, talán nem, de át akartak szökni a határon. Legyenek hát ők akkor az elrettentő példa - elővette fegyverét annak tokjából, apám fejéhez nyomta közvetlenül, majd habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Hirtelen apró, de rengeteg vérfolt jelent meg a környező területeken, édesapám teste pedig élettelenül zuhant a földre.

 - Neee! - édesanyám egy fájdalmasat sikoltott a látványtól, szabadult volna az ellenség karjaiból minden erejével, megmentette volna férjét, gyermekeinek apját. Nővérem keserves sírása hangzott fel nem messze tőlem, én csupán meredt és üveges szemekkel alig akartam elhinni, ami éppen történik, tulajdonképpen miattam. A tiszt ekkor szabadulni vágyó anyám felé fordította a kezében lévő fémdarabot nem mozdulva eredeti helyzetéből. Szabad kezével befogta egyik fülét, mert nem tudta elviselni édesanyám, fájdalmából szakadó zsivaját. Ismét dördült a fegyver. Pillantásom a táborvezetőre terelődött, és láttam, ahogy egy kegyetlen mosoly jelenik meg arcán azonnal. A levegő ekkor belém szorult, már oda sem mertem nézni, könnyeim kibuktak és patakokban csörgedeztek lefelé orcámon, egyetlen hang nélkül. Tudtam, hogy ott és akkor véget vethet életemnek egy csettintés alatt. Ezek után nővéremhez lépett, és ezáltal egyre közelebb került hozzám is, lába alatt megreccsent pár gally, melyek ugyanúgy sikoltottak fel, mint anyám pár perccel ezelőtt. Lassan megcsapta orromat a vér szaga, szinte éreztem számban a fémes ízét. Felnéztem a férfire ismét, íriszeiben felfedeztem ezernyi meg ezernyi vért, mely kezeihez tapadt az elmúlt időkben.

 - Hát, kedveskéim, most árvává váltatok. Milyen érzés? - lejjebb hajolt hozzánk, közben vigyorrá szélesedett mosolya, bár nem éppen az a kedves és ártatlan fajta. Nővérem megremegett, mikor megsimogatta arcát, mivel számára egyáltalán nem volt nyugtató hatású a cselekvés. Talán még mindig előtte lebegett, ahogyan előző este elvette erőszakkal ugyanez az "ember" szüzességét. Legszívesebben az engem lefogó karokat lefejtettem volna magamról, és testvérem segítségére siettem volna, de éreztem, hogy nincs elég erő bennem ehhez a tervhez.

A táborvezető a fegyvert felemelte, végig kísértem szememmel, ahogy MinRin homlokának szegezte azt, félredöntötte kicsit fejét, elsütötte a pisztolyt - harmadjára is -, végül ahogy hátracsuklott nővérem feje a lövés löketétől. Elkaptam tekintetem, amint megéreztem a fröccsenő vért az arcomon, ekkor elém dőlt lefogyott, vékony teste. Lepillantottam a földre, a vér tarkójából folyt, akárcsak egy apró csermely.

 - Hogyan bír ezek után aludni? - kérdeztem a tiszttől leszegett fejjel.

 - Mint a tej, úgy alszom, kedveském - lassan éreztem saját halálom előszelét, de ekkor hirtelen katonák törtek elő a fák közül, lelőtték egyesével az észak-koreai férfiakat, megszabadítottak minket a nyomástól. Elengedett a két kar, mely visszafogott eddig, odakúsztam nővéremhez, ölembe tettem fejét, tenyeremet meleg vére töltötte meg. Könnyeim élettelen, kifejezéstelen arcára hullottak.

 - Sajnálom, de nem akartam így élni. Jobbat akartam nektek - lecsuktam szemeit, magamhoz szorítottam őt, keservesen sírni kezdtem. Felpillantottam szüleimre. Elvesztettem családom, rövid idő alatt árvává váltam. - Apa, anya, MinRin, félek egyedül, gyertek vissza - suttogtam egész halkan. Ha én nem vagyok, ők nem halnak meg. Ha én nem vagyok, nem hangzik el soha a számból az a bizonyos kívánság. - Boldog szülinapot, Shin SooRin... - egy férfi a felszabadítók közül mellém lépett, és karomnál fogva elhúzott nővéremtől. Nem tudtam ellenállni, pedig én is inkább ott haltam volna az oldalukon.

Megmentőink jelöletlen teherszállító vonatok vagonjaiba ültettek minket. Célállomásunk pedig egy Szöulhoz közeli vonatállomás volt, ahogy kihallottam egy dialógusból. A kis, sötét térben harmincan vagy még többen zötykölődtünk a síneken. Szipogásom töltötte ki a vonatkerekek zajai közötti szüneteket. Neki döntöttem fejem a hideg fém felületnek, miközben még jobban összehúztam magam, hátha felmelegszek az éjszaka fagyában. Egymagamban ültem a vagon egyik sarkában, néhány szellemmel az oldalamon. Aztán körbenéztem. Kis gyermekek anyjukhoz bújva vacogtak. A férfiak pedig feleségeiket karolták át. Felvetültek bennem a kérdések, hogy vajon ők, mióta lehettek ott az erdőben. Elgondolkodtam, mi lett volna, ha én meg sem szólalok, ha ki sem mondom kívánságom. Hogyan éltünk volna tovább? Talán jobbra fordult volna magától az életünk?
Megérkeztünk az állomásra, és kettes sorokban tereltek minket magas épületekbe, ahol megmosakodhatunk végre. Először melegre állítottam a víz hőmérsékletét, mintha egy kellemes ölelés vett volna körül, védelmező karok barikádja. Aztán lassan, ahogy a vízcseppek elérték bőrömet, előtört belőlem a keserves sírás ismét, mely még halmozódott bennem, kitörni vágyott egészen idáig. Egy ideig sötét hajamat áztattam, közben a plafont nézve, majd mikor elég könnyem folyt le a vízzel egyesülve, megfordultam, hogy az akkor már hidegebbre állított sugár lehűtse felhevült arcom, és hogy lemossa fájdalmam jelének maradékát is, hogy még nyoma se legyen annak, hogy utat engedtem érzelmeim túltelítettségének. A fekete folyadék lassan folyt le bőrömön a tiszta vízzel keveredve a zuhanytálcába. A sötét anyag homokot, mindenféle más koszt, és saját sebeimből folyó, illetve családtagjaim rám fröccsenő bordósan fénylő vérét is tartalmazta. A frissítő hideg zuhany után tisztának éreztem magam, mindazonáltal mégsem igazán. Mintha a történtek egy lemoshatatlan réteget hoztak volna létre, egy olyat, mely nem engedi majd, hogy elfelejtsem mindazt, ami ott és akkor történt.
Minden túlélő kapott tiszta ruhákat, és új személyazonosságot.
 - Kang SunBin - olvastam el új nevemet egy papíron az észak-koreai akcentusommal.
Kisebb csapatokban tovább vittek minket városokba, hogy ne legyen akkora feltűnés a hirtelen népességnövekedés egy településen. Engem Szöul egyik árvaházába vittek család híján. Megmentőim kitaláltak valamit, hogy miért nincsenek szüleim, vagy más rokonaim, és az ottani dolgozók  felvettek az árvaházba. Aztán egy kinézetre mosolygós hölgy egy szobába kísért, bennem volt még az a védelmi ösztön, ezért nézelődtem ide-oda, kiutat keresve. Majd megálltunk a küszöbön.
 - Ez lesz a te szobád, amit meg kell osztanod néhányakkal, de nem lesz semmi baj.
Nem az járt a fejemben, hogy vajon kijövök-e a jövendőbeli társaimmal, hanem inkább, hogy hogyan tovább most az életben.