(Ajánlott zenék a részhez: Céline Dion - Ashes ; Heize - Round and round (ft. Han SooJi) )
/SunBin pov/
Hajnali ötkor nem a legvidámabban nyomtam le az ébresztőm, miután a pár órás alvásom alatt is az emlékek és a hangok gyötörtek. A mosdóba cammogva megmostam arcomat, és fésülködés után felfogtam egy lófarokba sötét hajtömegemet. Felvettem egyenruhámat, majd a csigalépcsőről alig lelépve már készítettem is magamnak a reggeli kávémat, azt fél perc alatt el is fogyasztottam, ahogy szoktam. Aztán a seprűt megfogva végig szánkáztam a bár belső területén.
- SooRin! Akkor segítesz? - jelent meg a tegnap esti szellem az egyik széken, ami mellett elhaladtam éppen.
- Mi a neved?
- ChaeWon.
- Nézd, ChaeWon, most sok dolgom van, mint látod, meg mint akármikor máskor is. Dolgozom, mint egy normális ember, mert kell a pénz. Nem fogok nyomozósat játszani.
- Annak a kislánynak is segítettél múltkor... - visszafordultam felé.
- Mert kezdett piros lenni az aurája, de ha most segítek neked, még jobban nem fognak békénhagyni a lelkek. Tudod, mennyien vannak odakint, akik segítséget várnak? - lepillantottam egész alakjára.
- Miért ilyen a kezed? Hogyan haltál meg? - egy sóhaj után kezdett bele.
- Egy éjszaka, olyan egy hete, véletlenül elvágtam magam, miközben vacsorát akartam csinálni. A seb mély volt, nem akart elállni a vér. Senki sem volt otthon, mivel akkor már nem laktam a szüleimmel. Elvéreztem percek alatt - leszegte fejét. - És...azért vagyok még mindig itt, mert a testemet senki sem találta még meg.
- Mi a cím? - telefonomat elővettem, és felhívtam a rendőrséget. - Tudnának segíteni? A barátnőm lakásánál jártam, és nem nyitott ajtót, a telefonja ki volt kapcsolva. Nem tudom, mi van vele. Aggódom, mert nem nagyon járt el otthonról.
- Hölgyem, mi a címe? Intézkedünk - elmondtam nekik is a lakása címét.
- Kérem, siessenek! - megszakítottam a hívást.
- Köszönöm, SooRin - jelent meg egy megkönnyebbült mosoly arcán.
- Ennyit tehettem jelenleg, de remélem, megtalálnak - utálom, mikor legbelül lelkiismeretfurdalást okoznak nekem. Amikor érzem, hogy tehetek valamit, hogy jobb legyen nekik, de nem igen szeretnék kisvállalkozást nyitni a szellemeknek. - Most pedig, légyszi, hagyj dolgozni - eltűnt előlem, és inkább úgy döntöttem, hogy zenét hallgatok.
A legolcsóbban fellelhető fülhallgató lógott ki a fiatal hallószervéből, a több éves telefonba csatlakozott bele zsebe rejtekében, amire persze gazdája nagyon vigyázott, mivel egy másikat nem nagyon engedhetett meg magának. Így takarította a Cheonsa asztalait és padlóját a kora reggeli órákban a nyitás előtt Kang SunBin, vagyis jómagam. Mivel egy félig raktárnak használt kis lakásban laktam a bár felett, ezért mindig személyem készítette elő s nyitotta ki a helyet. Igazából élveztem is, mert nem volt más dolgom család híján. Amikor végeztem a takarítással, akkor a telefonomat elraktam a pult mögé, majd a kulcsot elfordítottam a zárban, hogy nem sokára KyungRi és a főnököm is megjelenhessen, és felhúztam a rolókat az ablakoknál. A korai vendégek előtt még elfogyasztottam még egy kávét a pultban, aztán kiballagtam a járdáig, hogy kicsit friss levegőt is szívhassak.
- Jó reggelt, SunBin! - szólított meg egy férfi, aki simán az apám is lehetett volna.
- Cha úr! Szép reggelt! Egyre korábban - mosolyogtam törzsvendégünkre.
- Hát egyre több a munka - nevetett, miközben közeledett.
- A szokásos lesz?
- Igen, de elvitelre most, kedves - belépve a pult mögé elkészítettem a kávéját, majd elé csúsztattam a papírpoharat.
- A rendelés - töröltem meg kezeimet.
- Köszönöm szépen. Te nem akarsz valami mást is csinálni ezen kívűl? Csak kávékat akarsz készíteni életed végéig? - nyújtotta az ital árát.
- Ezt már lebokszoltuk egyszer. Én a sorsra hagynám, hogy eldöntse, mit csináljak. Majd jön változás ha az kell.
- Rendben, de azért ne ragadj meg itt örökre - tápászkodott fel a bárszékről. - Legközelebb ne vidd túlzásba a levendulás felmosót, oké? - szólt még vissza az ajtó becsukódása előtt.
- De hát ha szeretem az illatát.
- Viszlát, SunBin! - kiabálta már kintről.
Nehéz volt felnőni az árvaházban, egy olyan névvel, amit nem is édesanyám adott, egy olyan emlékkel a fejemben, ami miatt minden éjszaka sírtam. Viszont mindig volt egy kisfiú az árvaházban, aki megvigasztalt. Park JiMinként mutatkozott be a velem egyidős fiú. Kíváncsi volnék, hol lehet most, mi történt vele.
/JiMin pov/
Ezerkilencszázkilencvenöt október tizenharmadikán talán rengeteg gyermek született a világ országaiban, de csupán egyetlen sírásra emlékszem arról a napról kitűnően.
Egy állapotos nő egy baleset folytán életét vesztette, de a mentők, gyermekét még megpróbálták visszahozni az élők közé a kórház falai közt. Szerencsésen és egészségesen megszületett a fiú. Viszont ezek után árvaházba töltötte gyermekkorát. Nevelőszülőkhöz csupán tizenegyedik életéve betöltése után került. A szülők nagy vagyonnal rendelkeztek, így a gyermek mindent megkapott, amire szüksége lehetett. Szépen cseperedett fel, de egy bökkenő volt vele, mindenre emlékezett, még arra is, amire nem akart. Mindenre, ami a felsírásától történt. Ezt pedig azért tudom elmesélni, mert én ő vagyok.
Emlékszem még, ahogyan sétáltam fel az árvaház ház lépcsőházában. A mellettem végig futó fehér falra tapasztottam közben kezemet, éreztem a felület érdességét ujjaim alatt, ahogyan az idegek vitték az információt egész az agyamig, így érzékelve a tapintást. A lemeszelt fal egyenetlenségei beleégtek a memóriámba, ahogy minden más is. Itt egy mélyedés, itt egy kiemelkedés, megint sima, és újra egy apró bukkanó. Majd átterelődött figyelmem a lábam alatt elterülő kőlapokra, mely lépcsőt alkottak. Talpam idegvégződései észlelték a hűvös felületet, így enyhítette a fájdalmat, amit az aszfalton való futás okozott. Magam mögött halvány, de mégis látható vöröslő foltokat hagytam.
Az életem úgy alakult, hogy személyem mindenki elől menekülni vágyott, viszont ezúttal kergettek is, közben megjegyzéseket tettek külsőmre, mivel bármit ettem, az lerakódott azonnal, így eléggé kövér voltam árvaházi gyerek létemre. Aztán az utcasarkon befordultam, így a másnapi feladatukká váltam.
Lerogytam a második és a harmadik emelet közötti második lépcsőfokra, lábamat az elsőre tettem. Karjaimat térdeimre helyeztem, lehajtottam fejem. Sírhatnékom volt. Mikor valaki bántott fizikailag vagy lelkileg, elmémben kinyitottam egy kis szobát, annak falába belevéstem az illető nevét és arcát, aztán csupán becsuktam a 'Félelmek' feliratú ajtót, de azokat a vonásokat egyszer sem felejtettem el, ha felkerült a felületre odabent.
Már csupán egy emeletet kellett másznom, hogy elérjek szobámig, amely egy helyiség volt egy ággyal az árvaház épületén belül, ahol szintén egyedül voltam. Megtettem a maradék utat, a szobám rejtekében elbújtam, és az egyetlen jó dolgot használtam ki bent, ami megadatott, az erkélyre léptem. Ahogyan a kinti hűvös levegővel találkozott bőröm, az idegek máris továbbították agyamba az információt, így libabőr jelent meg azonnal alkaromon. A korláthoz léptem, megfogtam a hideg fémet, az enyhe szél rövid tincseim között szaladgált, miközben mély lélegzeteket vettem a friss levegőből. Körül néztem, csupán a sötétséget és a ködöt láttam, pont úgy festett, mint a jelenem. Ekkor már tényleg kitört belőlem a sírás. Viszont férfiasan visszafogtam magam, mivel tudtam, anyám nem akarna gyengének látni. Ha már ő nem élhetett tovább, legalább az én életemnek legyen értelme. Élettelen arca jelent meg előttem, mely azt suttogta, holnap jobb lesz minden, fiam.
Azóta az életem jobb lett, mióta örökbe fogadtak. Lettek kényelmes ruháim, mindig volt mit ennem, de erre odafigyeltem onnantól. Eljártam tizenöt éves koromtól kezdve egy edzőterembe, amit újdonsült apám meg is vett nekem, hogy ne legyenek ott is emberek, akik megszólnak, hogy legyen bátorságom odamenni. Amint elkezdtem érezni, hogy alig van már rajtam felesleg, és fejlődött az izmom, megjött az önbizalmam is. Egyre több súlyt tudtam felemelni az idő elteltével, és jól éreztem magam a bőrömben. A lányok rám is pillantottak az utcán.
Mikor tizennyolc lettem, az érettségi után, nevelőapám úgy döntött, hogy odaadja az edzőterem kulcsát és tulajdoni jogát nekem. Így hát megnyitottam az edzeni sóvárgók előtt. Sportegyetemre jelentkeztem, hogy a fogyni vágyásom eszközéből vált hobbim tovább alakuljon a munkámmá. Az egyik kampusz bulin ismertem meg jelenlegi barátnőmet is, Oh YeongJat. Egymásba habarodtunk olyan másfél éve, és azóta már szüleim is elfogadták.
Viszont mostohatestvérem csak egyre jobban elbarikádozta magát, mert azt hitte, neki semmi sem sikerül. Pedig ő is kiváló eredményekkel elvégezte a középiskolát, illetve az egyetemet pár éve. Csak nem találta meg még helyét a világban, nincs rendes állása, pedig van tehetsége a zenéhez, csupán nem veszi észre a lehetőségeket. Nem utáltuk egymást, sőt nagyon szoros volt a kapcsolatunk, míg felnőttünk. Megvédtük egymást, ha kellett, titkainkat megosztottuk, ennek ellenére körülbelül egy éve, a huszonharmadik szülinapján egyszerűen megváltozott. A szobájából ki se jön szinte, még szüleink se tudják, mi lelte, bár nagyon remélem, hogy nem sokára megváltozik ez a helyzet. Vagy legalábbis tudatja velünk átalakulásának okát.
Reggel nyolc környékén leparkoltam az edzőterem elé, mivel délutáni óráim voltak hétfőnként az egyetemen, ezért én nyitottam ki a helyet. Így a két alkalmazottamnak megengedtem, hogy tizenegyre jöjjenek, mert az úgy bőven elég a hét első napján. Mielőtt még felsöpörtem volna, átugrottam a szomszéd bárba egy kávéért. A csilingelő hang után megütötte a fülem a boldog hangulatú zene a rádió hangszóróiból, és egyből feldobta a kedvem a korai órákban. Körülnézve még nem nagyon voltak vendégek, ugyanakkor az órát nézve soknak tűnt nekem. Odaléptem a pulthoz, közben az ártáblát néztem, hogy milyen italt kérjek.
- Kérnék egy... - lepillantottam a pultos személyére, és elakadtak szavaim útközben. - SunBin?
- JiMin? De régen láttalak, hogy vagy? - örült meg nekem. - Várj egy kicsit, odaadom a rendelésed, aztán kikérem a szünetem, hogyha ráérsz beszélgetni.
- Rendben, egy eszpresszót kérnék - elkészítette nekem, majd miután kifizettem, leültünk az egyik üres asztalhoz. - Mi van veled mostanában, Sunny? Van családod már?
- Nincs, senki nem fogadott örökbe, bár, igazából ez a hely megtette. Van egy kis lakás az emeleten, amit a főnököm adott, ha minden reggel én nyitok és zárok, azonban van még két állásom, hogy eltartsam magam, ennek ellenére jól vagyok. És te? Milyen a családod?
- A szomszéd edzőterem az enyém, amit a nevelőapámtól kaptam tizennyolcadikra, amellett egyetemre járok, ez a második évem ott. A családom pedig normális, kár, hogy téged nem fogadtak örökbe, amikor engem. Nem kellett volna így felnőnöd - kortyoltam bele kávémba.
- Ah, én elvagyok így is. Már megszoktam ezt az életvitelt, és bőven elég ez nekem. Nem tudnám megszokni szerintem, ha más lenne.
- Hogy-hogy nem találkoztunk még ezelőtt? Pedig átjártam ide rengetegszer kávéért.
- Így akarta a sors - mosolyodott el.
- Még mindig különlegesnek tartom a szemeid - ittam meg maradék italomat is.
- Ne bókoljál, mert szólok a barátnődnek - nevette el magát.
- Honnan veszed, hogy van?
- Néztél tükörbe mostanában? Ha valaki így néz ki, mint te, akkor csak van barátnője, főleg, ha egyetemre jársz. Fogadni mernék, hogy igazam van. Mi a neve?
- YeongJa - somolyogtam rá. - Viszont most már mennem kell, mert én nyitok odaát. Majd találkozunk, most már tudom, hol talállak.
- Szia.. - köszönt utánam, miután felkeltem ülőhelyemről.
Megtaláltam a régi barátom, aki talán segíthetne is nekem valamiben. A terv el is készült a fejemben.
/SunBin pov/
/SunBin pov/
Kedden általában csak nyitok, aztán megyek a kiskereskedésbe hétre, de már hajnali egytől fenn voltam, és a pult mögé helyezett bárszéken ücsörögtem. Sóhajtásom körül lengte a helyiséget. Egy szelet tortát nézegettem a pulton, abba bele volt szúrva egy darab piros gyertya. MinRinnek most lenne a szülinapja. Feljebb emeltem a tányért és meggyújtottam a kanócot.
- Boldog szülinapot, MinRin. Helyetted is elfújom, rendben?... - eloltottam a lángot, aztán letettem a pultra a porcelánt. - Legalább reménykedjünk, hogy boldogabb vagy odaát - lassan megettem a kifizetett tortát, terveim szerint pedig a hálószobámba mentem, hogy átvegyem a kisbolti munkaruhámra öltözékem, hogy ne kelljen azzal törődnöm a takarítás után majd. A hátizsákomba kutakodtam a ruhadarabok után, aztán diadalmasan felegyenesedtem, mikor valami koppant a padlón. Lenéztem, és egy nyaklánc volt egy apró rózsás medállal rajta. Felvettem a földről, és valami fura érzés ment végig rajtam, utána pedig libabőrös lett karom. Ez a nővéremé volt. Hogyan került ide? Elmosolyodtam, majd felvettem az ékszert nyakamba. Átöltöztem a kezemben lévő szettbe, így kocogtam le takarítani. Hat körül megérkezett Nam a Cheonsa elé. Igazából, mire odaért, én már rég végeztem teendőimmel, szóval miután helyzetjelentést tettem főnökömnek, el is indultam a buszhoz, ami nem messze a kereskedéstől rakott le. Rendszerint ott is annyi volt a dolgom, hogy feltakarítsak, illetve feltöltsem a polcokat, ha szükséges. Mivel általában ezek hamar kész vannak, így a pénztárnál elfogyasztottam egy előre csomagolt rament reggeli gyanánt. Közben néztem a bolt előtt elhaladó korai madarakat az üvegen keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése