1. Feel like a monster (+12)

(Ajánlott zene a részhez: Colbie Caillat - When The Darkness Comes ; Forbidden Lullaby)

/SunBin pov/

A könyvtárban lapozgattam egy lexikont, és próbáltam minél több időt lefaragni a szabadnapomból. Eközben egy nyúzott külsejű, szakadt ruhás nő szelleme kaparta a falat mögöttem, míg én a pillangóhatásról olvastam. Tudtam, nem szabad, hogy észrevegye, hogy látom, mivel minden szellem eleinte még rapszodikusan viselkedik, nem lehet tudni, mit fog csinálni, de az ilyen kinézetűek általában tragikusan haltak meg, és eléggé agresszív habitusúak. Fülhallgatómat beletettem hallószervembe, nehogy akaratlanul is megmozduljak valamilyen általa kiadott zajra. Ha nem érzékeltem volna őt, teljes csend uralkodott volna számomra is az épületben. Viszont ekkor hirtelen ordítani kezdett, amitől véletlenül összébb húztam magam. A szellem mellém lépett. Éreztem, ahogy az aurámba ért. Letettem a könyvet szépen nyugodtan és természetesen, telefonomat elővettem, és felhívtam az egyetlen embert, aki mindig elérhető volt vasárnaponként.
 - KyungRi, ráérsz találkozni? - igazából ő volt az egyetlen, akit barátomnak mondhattam.
 - Persze, merre vagy? - hangján már hallottam, hogy mosolygott, mint mindig.
 - A könyvtárban.
 - Mint mindig, geek - kuncogta el magát. - Tizenöt perc múlva találkozzunk a bejáratnál - megszakította a hívást, majd vállamra dobtam táskámat, dzsekimet kezembe vettem, a könyvet visszatettem a helyére, és próbáltam feltűnés mentesen kikerülni a szellem látószögéből, mintha észre sem vettem volna. Szerencsémre, amint kiértem az épületből, már nem tudott követni, a bejárat melletti kirakat üvegén keresztül figyelt engem, amíg én vártam a márciusi enyhe időben KyungRit. Valószínűleg a könyvtárban halhatott meg, hogy feladta a kísértésemet. Éreztem pillantását magamon és már alig vártam, hogy munkatársamat megpillantsam az utca végén befordulni. Aztán az épphogy fújó szélben megjelent a barna hajlóbonc, kicsit sasszézva és közben zenét hallgatva közeledett felém, majd még el is vigyorodott, mikor meglátott. - Miért kell neked mindig a könyvtárban lógni, ha szabadnapunk van, SunBin? - indultunk el a másik irányba egy ölelés után.
 - Hol máshol tudnám tölteni az időm? A kiskereskedés zárva van vasárnap, a Cheonsában mára adott szabadnapot nekem is Nam, a múzeumban pedig valami átalakítás van, szóval kíváncsi lennék az ötleteidre, hogy mi van még nyitva vasárnap, ahova érdemes menni.
 - Keress egy fiút végre magadnak. Nem leszel már fiatalabb - tette el vékony, hosszú pántos oldaltáskájába fülhallgatóját menet közben.
Igazából szerintem négy fajta lány van, ha szerelemről van szó. Van az első, aki minden fű-fával lefekszik, bármily érzelem nélkül. A második, aki várja az igaz szerelmet, csak annak a bizonyos egynek tartogatja magát, ez jelenleg KyungRi. A harmadik, aki a párkapcsolatban él. Aztán végül a negyedik, személyem, aki túl elfoglalt a szerelemhez, és nem is akar ezzel foglalkozni.
 - Még csak húsz éves vagyok - húztam fel szemöldököm, szarkasztikus hanglejtéssel fűszerezve.
 - Rosszul fogalmaztad. Már húsz éves vagy - nyomatékosította a 'már' szót. - Hány párkapcsolatod volt eddig? - csendben maradtam. - Épp ez az.
 - Te is nem rég szakítottál a barátoddal, nem akarsz engem békénhagyni ezzel?
 - Az egy más téma, hogy én mit csinálok.
 - KyungRi, inkább menjünk fel hozzád, és nézzük a sorozatot, amit szoktál - felderült arca, és már nem is tudtam volna visszatérni eredeti témánkhoz.
Elballagtunk házáig, ami valójában a szülei háza volt. Levettem dzsekim és cipőm az előszobában, beköszöntünk anyukájának a konyhába, majd felbaktattunk a szobájába, ahol ágyára lehuppanva néztük a sorozatát a tv-jén.
 - Amúgy a múltkori témánkhoz hozzáfűzve, miért akarsz kontaktlencsét venni? - fordult felém, míg a sorozatot félbe szakította egy reklám.
 - Elegem van, hogy annyian megbámulják a szemem - vontam meg vállam.
 - Pedig szerintem különleges, hogy az egyik kék, a másik pedig barna maradt. Különben is mennyibe kerül egy olyan? Lehet, hogy egy havi étkezésed kitelne abból.
 - A telefonom sem én vettem, cégesként kaptam NamJoontól, hogy el tudjon érni. Egyébként nem lett volna pénzem egy okostelefonra, de anélkül tudtam volna élni. Enélkül már nem igazán mostanában.
 - Tudod, hogy én mindig támogatlak, mint barátnőd és az egyetlen normális ember az életedben, de ez hülyeség, SunBin.

Korán elvesztettem családom. Azelőtt, mielőtt a fontos dolgokat megtanították volna nekem. A női dolgokban árvaházi nevelőm segített, akitől kicsit tartottam, mert nem tudhattam, hogy bízhatok-e vajon benne. Kérdezhettem tőle bármit, de mégsem múlt el bennem ez az apró védelmi ösztön. Ami még a mai napig is bennem ragadt.
A barátkozás sem ment túl könnyen. Becsöppentem kilenc évesen egy környezetbe, ahol senkit sem ismertem. A felemás színű szemem miatt a többi gyerek furán is nézett rám. Szörnynek hívtak. Annyiszor hajtogatták, hogy lassan kezdtem annak is érezni magam. Egyedül hintáztam az árvaház kertjében, mert azonnal elfutottak a velem egykorúak a másik irányba, ha közeledtem a játékszer felé.
Nem sokára még a szellemek is megtaláltak az ablakon keresztül. Észrevették, hogy rájuk pillantok. Pedig nem szabadott volna.
Már tíz éves voltam, az új születésnapom szerint. Feküdtem a helyemen, ami csupán egy vastagabb takaró volt a földre leterítve a helyhiány miatt, a párnám a fejemre tettem, hogy elbírjak végre aludni, hogy kizárjam vele a zajokat, hogy elcsitítsam kicsit a szellemek suttogását, akik a valódi nevemen hívtak.

 - Jól vagy? - suttogta egy kisfiú hang, mire felemeltem a párnát fejemről, mert emberinek hallatszott. - SunBin, ugye? - mosolygott rám a láthatóan élő fiú. Leült mellém, majd még szélesebbre húzta mosolyát. - Én JiMin vagyok. Minden rendben?
 - Te nem félsz tőlem? Szerinted nem vagyok szörny?
 - Ha még az is vagy, engem nem érdekel, amíg nem eszel meg. A szemed meg csupán eltérő a mienkhez képest, én nem fogok félni tőled ezért. Én is más vagyok, csak ez nem látszik - újra felvette a széles mosolyát, amitől én is megnyugodtam kicsit.
Ezek után végre volt kivel játszanom, beszélgetnem. Nem éreztem magam egyedül. Szinte ki is bírtam zárni a szellemek suttogásait. Viszont nem tartott túl sokáig barátságunk. JiMint, az egyetlen barátomat egy évre rá örökbe fogadták, így el kellett búcsúznunk.
 - Ne félj, még találkozunk valamikor, Sunny. Nem foglak elfelejteni - próbált felvidítani egy öleléssel és az általa adott becenevemmel.
 - Mehetünk, JiMin? - lépett mellénk egy középkorú nő, az újdonsült anyukája. Integetve szállt be a nagy járműbe, ahonnan egy sötét szempár kukucskált ki, amíg szülei rá nem szóltak, hogy üljön vissza a helyére. Mélyet sóhajtva fordultam meg, és baktattam vissza az épületbe, annak harmadik emeletére, a fekvőhelyemre.

Az elkövetkezendő időkben semmi kedvem sem volt iskolába menni, hogy JiMin nem volt az oldalamon. Egyre többen kezdtek csúfolni újra, mert látták, hogy senki sem véd meg. Bántottak a kiejtésem miatt, mert alig bírtam átszokni a dél-koreai akcentusra, nem múltak el a 'szörny', a 'torzszülött' jelzők sem a szemem miatt. Amikor végre elvégeztem az általánost, az árvaházi nevelőm biztatott, hogy menjek tovább gimnáziumba, ha szeretnék. Nem kellett sokat traktálnia, mert tanulni mindig is szerettem volna, amikor megéreztem, mennyi minden új információ vár még rám, csupán a cikizéstől, gúnyolástól féltem.
A gimnáziumi éveim alatt azzal védekeztem ezek ellen, hogy nem reagáltam. Elengedtem a megjegyzéseket a fülem mellett, vagy ha valaki tényleg nem akart békén hagyni, egész szép szavakkal elcsitítottam. Itt forrt ki igazán a jellemem. Tinédzser koromban hoztam létre azt a kemény burkot magam körül, ami nem engedte, hogy ellágyuljak. amin keresztül szinte senki sem látott át, amin belül voltak a valódi érzéseim, gondolataim, a múltam.
Tizenhat évesen, mikor másodikos voltam, elkezdtem dolgozni diákmunkában, hogy meg tudjam venni a saját szükségleteimet, illetve egyéb cikkeket. Amikor az érettségihez kerültem, a megtakarított pénzemből meg tudtam venni azt a pár sportcipőt, amivel szemeztem már nagyon régóta, amire úgy vigyáztam, mint a szemem fényére. Bár kicsit fájdalmas volt látni, hogy senki sincs ott, mint rokonom a ballagásomon.
Az érettségi után, tizennyolc éves fejjel, elhelyezkedtem több részmunkaidős állásban, hogy még többet tudjak félre tenni. Ezekben a nyári hetekben találtam rá a Cheonsa felirattal ellátott bárra, ahol éppen egy pultost kerestek az ajtóra kihelyezett hirdetés szerint. Beléptem a helyre, megütötte fülem a rádióból szóló kellemes zene, és szinte azonnal megtetszett a vendéglátóhely hangulata. Odaléptem a pulthoz, vártam, hogy egy alkalmazott feltűnjön.
 - Az állásra jöttél esetleg? - egy magas, nálam idősebb, de még talán a húszas éveiben járó férfi szólt hozzám a pult mögül. Bólintottam, mire elmosolyodott. - Értesz a pénztárgépekhez?
 - Van egy részmunkaidős állásom egy kis boltban, szóval igen.
 - A vendégekkel kedves is tudsz lenni?
 - Ha kell akkor igen, amíg még ők is normálisak velem.
 - Mikor tudnál kezdeni? Mivel eléggé hiányban vagyunk - meglepődtem a kérdésén, ezért előkapkodtam a jegyzetfüzetecskét a táskámból, és nézegettem a beosztásaimat, és a teendőimet.
 - Holnap egy helyet kell keresnem, mert ki kell költöznöm az árvaházból - motyogtam magamnak hangosan. - Talán-
 - Ha holnap tudsz kezdeni, akkor odaadom a Cheonsa feletti üres helyiséget, ahol lakhatsz - szakított félbe. - Egy fürdőszoba és egy hálószoba az egész, mert a többi részét raktárnak használom. Ezen a lépcsőn tudnál feljutni oda. Viszont akkor, ha élsz ezzel a lehetőséggel, mindig neked kellene nyitnod - mutatott maga mögé a csigalépcsőre, ami valóban a plafonba vezetett. - De arra, hogy aludj és mosakodj bőven elég egyébként.
 - Akkor szívesen kezdek holnap - egyeztem bele ajánlatába.
 - Akkor fel vagy véve. Én Kim NamJoon volnék - nyújtotta kezét.
 - Kang SunBin - ráztam meg kezét fülig érő mosollyal.
 - Nos, SunBin, akkor holnap hétre légyszíves legyél itt a dolgaiddal, a többit pedig lerendezzük, megbeszéljük akkor. Addig is további szép napot! - jómagam is elköszöntem, kilépve a friss levegőre pedig valahogy megkönnyebbült a mellkasom. Visszapillantottam a bárra, annak hatalmas feliratára. Valahogy úgy éreztem, ez a hely lesz a biztos pontom.
Másnap a két hátizsáknyi ruhámmal caflattam be a Cheonsába. NamJoon kedvesen elvette tőlem az egyiket, aztán felvezetett a kis lakásrészre a csigalépcsőn. Egyből megpillantottam a raktárnak használt területet.
 - Szóval itt van ez a két ajtó. A barna ajtó a fürdő, a fehér pedig a hálószoba. Mindkettőhöz van kulcs - nyújtotta az említett fémdarabokat. - Lesz magánszférád így is, ne aggódj. Egyúttal megmutatom, mit hol találsz a raktárunkban - a kávéőrleménytől kezdve a pótszékekig minden volt ott, de legalább lesz hol laknom gondoltam magamban. - Hagylak, hogy lepakolj, aztán gyere majd le, hogy bemutassalak a többi kollégának - bólintottam kicsit betojva.
A hálószoba csupán egy egyszemélyes ágyból, egy kis íróasztalból és a mellé állított székből állt, plusz a plafonról lógó csillárból. Ugyanakkor a legjobbat láttam az egészben - volt ágyam végre. Ledőltem a fekhelyre, és elmosolyodtam. Talán végre minden jóra fog fordulni?
Ezek után a kollégáimmal ismerkedtem meg, közülük viszont csupán egynek a nevét kellett megjegyeznem, mivel a többiek mind cserélődtek mellettünk a két év alatt. Az az egy pedig KyungRi volt, a szeretett barátnőm, aki megszállottja volt a koreai drámáknak, és próbált engem is belerángatni a világába.
 - Mikor fogsz végre fiút találni magadnak? - csöppentett vissza a jelenbe a kérdésével a lány. Annak ellenére, hogy ő sem rendelkezett párkapcsolattal, mindig ezt kérdezgette tőlem.
 - Miután te - röhögtem el magam, miközben rágcsálnivalóért indultam a konyhájukba, anyukájához. Később azon a délutánon barátnőm kikísért a buszmegállóba, ahonnan könnyedén eljuthattam  a Cheonsához. Nem várta meg velem a járatot, mivel szülei feladatokat adtak ki neki, így hát leültem az üres padra. Ott ücsörögtem, amikor egy alak lerogyott mellém. Szemem sarkából rásandítottam. Kezében egy hegyezett fadarab pihent. Hirtelen sikított egyet, amire összerezzentem, szinte ugrottam egyet, majd hasába szúrta közvetlenül a tárgyat, végül elporladva eltűnt. Kihűlt helyét néztem, próbáltam hirtelen felszökött pulzusom levinni. Ilyenkor nem tudom, mit csináljak. Fogalmam sincs, hogy mi az oka szellemlátásomnak, de már nagyon szeretnék válaszokat, a végét akarom már ennek az egésznek. Ledőltem a rozoga ágyamra, amint megmásztam a csigalépcsőt, és azonnal el is aludtam. Viszont még ha ez ilyen könnyen menne, akkor nem szenvednék kezeletlen insomniától.
Olyan hajnali három környékén egy suttogás keltett.
 - SooRin. Psszt! SooRin! - kinyitottam pilláim, és egy szellem lebegett felettem. Igazából nem csupán a fejem felett való lebegéséből lehet rájönni, hogy egy halott lélekről van szó, hanem a színes aurájából. Nem élénk színek, hanem épphogy láthatóak, de különbözőek, attól függnek, hogyan halt meg a személy, és hogy milyen szellemé vált időközben.
 - Mit akarsz? - fordultam hasra már meg sem ijedve a látványtól.
 - Meg kéne találtatni a testemet. Láttalak ma a buszmegállóban, hogy összerándultál a sikolytól, akkor tudtam, hogy biztosan látó vagy. Kérlek, segíts nekem.
 - Tudod, egyeseknek van munkájuk. Nem ért volna rá reggel szólni?
 - SooRin, segítesz? - de rég hívott így bármilyen élő ember. - Tudom, hogy úgysem bírsz rendesen aludni a rémálmaidtól, ne tegyél úgy, mint aki nincs már fent.
 - Reggel kérdezd meg, hogy mennyi kedvem lesz hozzá, köszi. Most pedig hagyj aludni, mert én nyitom a bárt pár óra múlva.