3. Something (+12)

(Ajánlott zenék a részhez: Agust D - So Far Away (ft. JK, JIN) ; Selena Gomez - Back To You)

/SunBin pov/

Már dél múlt, és körbe jártam a boltot, hogy minden rendben van-e, nem kell-e esetleg valamelyik hűtőt vagy polcot feltölteni, aztán a pulthoz érve, ahol el lehet fogyasztani helyben az ott vett rament, egy fiú ücsörgött. Semmi sem volt előtte, csupán magába roskadva bambult előre. Mivel senki sem tartózkodott az üzletben, odamentem hozzá.

 - Minden rendben? - fogtam meg vállát.

 - Persze..

 - TaeHyung? - ismertem fel az egyik Cheonsás törzsvendéget mély hangjáról.

 - SunBin? - kapta fel fejét, mikor nevén szólítottam. - Nem is tudtam, hogy itt is dolgozol.

 - Mi történt, hogy ennyire magadba vagy zuhanva? - ültem le mellé.

 - A barátnőmnek megint volt egy rohama, pont bent volt az egyetemen, és újra a kórházban került. Már nem tudom, mit csináljak. Az orvosok sem tudják igazából, hogy mitől jönnek ezek nála. Be akarják zárni az elmegyógyintézetbe, mert könnyebb lenne azt mondani, hogy megőrült, minthogy megoldani a problémáját. Mi tévő legyek? Gyenge, nem akar enni, és bármit kérdezünk tőle, annyit mondd, hogy mediust akar, vagy hogy fáj neki - a fejemben felvetült egy mondat, amit valamelyik weboldalon olvashattam, amikor ki akartam deríteni, miért látom a szellemeket. Médium, latinul medius, aki összeköti a természetfelettiek és az élők világát.

 - A medius az a médiumot jelenti latinul. Miért nem kerestek egyet?

 - Utánakerestem, de én nem hiszek ezekben. Mind csak a pénz kérné el, és bármit mondhatna, elhitetné velük, hogy az van, mivel aggódunk JungGiért. Szóval felesleges - hajtotta le fejét.

 - Én tanultam egy kicsit erről, lehet tehetnék valamit. Ingyen persze - próbáltam a segítségemet ajánlani.

 - Köszi, de inkább csak reménykedünk, hogy jobb lesz.

Felállt élettelenül, kibattyogott táskájával a boltból, aztán már csak az ajtó csapódását hallottam utána. Sóhajtottam egy nagyot, majd lehuppantam a pénztár mögötti székre. Elővettem a kis barnás borítású füzetem, amibe minden szellemekkel kapcsolatos tapasztalatomat leírtam általában. Egyszer találkoztam már egy ilyen esettel. Még az árvaházban egy nagyon vékonyka kislányba költözött bele egy szellem. A gyermek egész testét átjárta a vörös aura. Alig mertem ránézni. Neki is rohamai voltak, de végül az egyiket nem élte túl. Hogyan tudnék bemenni a lányhoz a kórházba, hogy megnézem, hogy van-e körülötte szellem?

Másnap a Cheonsába dolgoztam, még mindig azon gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni TaeHyungnak. Aztán elmélkedésemből JiMin hangja rántott ki.

 - Szia! - felpillantottam rá. - Gondolkodtam a múltkori beszélgetésünkön.

 - JiMin, tudod, hogy munkában nem beszélhetek veled.

 - Akkor kérek addig egy hosszú kávét, és kérlek, áldozd rám a szüneted, hogy megbeszéljük ezt - beleegyezve készítettem el rendelését. KyungRinak átadtam a kasszát addig, amíg pihenőre mentem. Leültünk régi árvaházi barátommal az egyik boxba, és vártam, hogy mondja, mivel készült nekem. - Nem muszáj beleegyezned, de én arra gondoltam, hogy hozzánk költöznél - elkerekedtek a szemeim. - Hallgass végig. Lenne saját szobád, ami nem az egyik munkahelyed felett van, ami valószínűleg még nem is fűtéses. Normális kaját ennél. Új és tiszta ruháid lennének, mert a nevelőanyám imád nekünk ruhát venni. Már nagyon régóta emlegeti, hogy annyira szeretett volna egy kislányt is anno.

 - Figyelj, de ugyanúgy három állásom maradna, csak még több idő lenne odaérnem.

 - Több pénzed maradna, mert ha akarod elfuvarozlak odáig. Sőt az étel-, és ruhapénzt is megspórolnád magadnak.

 - Nem tudom még. Annyira megszoktam már ezt az életritmust.

 - Legalább mondd, hogy elgondolkodsz rajta. Én itt leszek mindig a szomszédba, ha eldöntötted, szólj - megitta még maradék kávéját is, majd elköszönt. Ott ültem egy kicsit még, mikor KyungRi jött hozzám.

 - Na, mit mondott?

 - Azt akarja, hogy hozzájuk költözzek.

 - És mi a kérdés?

 - Hát sok minden megváltozna és...

 - És lenne egy családod. Tudom, itt vagyok neked én meg minden, de ez egy rendes család lenne. Apával, anyával, tesókkal, még ha nem is vérszerintiek, akkor is kell a változás már neked. Nem kötelező örökre odatelepedned, de legalább egy próbát megérne, SunBin - mosolyodott el, majd ment vissza a pulthoz. Talán igaza van..

Csütörtökön mindenféle gondolatok kavarogtak már a fejemben, mintha alapból nem lettek volna így is zajosak bent a körülmények. Ezt a napot kikértem szabadnapnak, hogy meglátogassam TaeHyung barátnőjét. Barátja is jött velem, de szándékaimat nem tudhatta.

Már az épület bejáratán belépve megéreztem azt a tipikus kórházszagot, a számomra gyomorforgató fertőtlenítőt. A fehér folyosókon könnyedén eligazodott a fiú, így nem sokkal később már JungGi szobájának ajtajához érkeztünk. Persze közben nekem ütközött néhány lélek, akik itt vándoroltak még a két világ közt. Megláttam a lány testét az üres szobában, mely betegesen el volt vékonyodva, és a körülötte lebegő vöröslő aura sem segített a látványban.

 - TaeHyung, kérlek, menj ki - fordultam felé, komoly tekintetet sugározva. - Kérlek, utána jobb lesz, ígérem. Tedd meg érte - hallgatott rám, és becsukta maga mögött az ajtót. - Itt vagyok, de most már takarodj ki ebből az ártatlan lányból.

 - Végre megkaptam, amit kívántam? - ült fel a lány, viszont beszédét nem ő irányította. - Egy feltétellel hagyom el őt. Ha találsz valakit nekem, akinek lelke gyengébb, mint az övé. Te biztosan tudsz ilyet, megérzed.

 - Takarodj el a túlvilágra. Nem fogsz több embert bántani - nyeltem egy nagyot.

 - Akkor muszáj lesz beléd szállnom, árva, ha már annyira kikergetnél e testből - a vörös aurájú szellem elhagyta a gyenge szervezetet, és az vissza is dőlt az ágyra. Az egykor emberi alakja kezdett kiformálódni a színes pacából.

 - Gyerünk - amint kimondtam, próbált megközelíteni, de ahogy hozzámért, a legborzasztóbb emlékeim tértek vissza. Édesapám, édesanyám, majd nővérem halála. A szellemek látványa. Az egyedül és rettegve töltött éjszakák. A suttogások a fülemben. Az éhes napok, mikor nem tudtam, mit enni. A bántalmazások az iskoláimban. Mind, akárcsak egy kisfilm, pergett le a szemem előtt, de mégis próbáltam erős lenni. Arra gondoltam, hogy ezek mind azért történtek, hogy erős legyek felnőttként, hogy megedzenek engem az életre, hogy ezt a szellemet le tudjam győzni. Ekkor egy apró reccsenést hallottam. Kinyitottam szemeim, és a vörös lélek köddé vált előttem. Sóhajtottam, majd lerogytam térdemre, úgy éreztem, kiment belőlem az energia. Leültem sarkamra, mikor is érzékeltem, hogy a lány az ágyban mocorogni kezd. Az ágykeretbe kapaszkodva felhúztam magam. - JungGi, minden rendben lesz most már, minden oké - kinyitottam az ajtót, Tae azonnal besietett szíve hölgyéhez. - Sok sikert a továbbiakban nektek.

Ott hagytam őket, viszont egy padot befoglaltam magamnak a járda mellett hazafelé menet, mert fejem még mindig kóválygott. Igazából nem tudom, mit csináltam azzal a szellemmel, hogy a túlvilágra került vagy csak elüldöztem, de remélem, a párost békén hagyja. Az igazat megvallva szeretnék segíteni az embereknek, illetve a szellemeknek, de néha már túl sok. Valamikor nem hagynak aludni sem, suttognak a fülembe, kísértenek, vagy kiveszik belőlem az energiát. Ha lehetne csupán egy kívánságom, akkor ezt a képességemet hagynám el valahol útközben.

Mikor a Cheonsához értem, a hálószobám rejtekében bedőltem az ágyamba, és el is szenderedtem. Habár nem igazán alvás az, ha folyamatosan az álmaiddal küzdesz. Egy úton sétáltam, egy olyanon, ami nagyon elhagyatott, a semmi közepén caflattam. Fáradt voltam, olyan szinten, hogy alig bírtam el saját súlyomat. Aztán ott termett egy határ hirtelen, már aszfalt volt lábam alatt, és már kevésbé voltam elcsigázott. Talán más napon játszódhatott a jelenet, mivel a Nap állása is másnak tűnt. A határhoz érve meg sem álltam, csak átsétáltam, a határőrök észre se vettek. Amikor pedig átmentem a hivatalos határon az álmomban, felriadtam hideg verejtékkel homlokomon. A telefonomon hajnali kettő díszelgett, így gondoltam már nem próbálok meg visszaaludni. Kimentem a fürdőbe, lezuhanyoztam, és felvettem az egyenruhámat. Kitakarítottam a Cheonsát, majd kiültem a tetőre a 'reggeli' kávémmal. Meg akartam nézni a napfelkeltét, ha már egyszer nem bírok normálisan aludni. Finom szellő simogatta arcomat, míg kortyolgattam italomat. Valójában nem járt semmin akkor és ott az agyam, csakis néztem a messze elterülő várost, a felhőket, és az éppen felbukkanó napsugarak által festett tájat. Aztán eszembe jutott a régi barátom ajánlata tegnapról. KyungRinak pedig igaza volt, kéne valami újdonság az életemben, legalábbis egy olyan, ami eltereli a képzeteimet. Levánszorogtam a tetőről, majd miután kinyitottam, JiMint a Cheonsa előtt vártam felbukkanni. Aztán már integetett az autójából, amikor közeledett az edzőterme felé. Kiszállt, aztán először felém sétált.

 - Jó reggelt!

 - Elfogadom az ajánlatot. Kérek holnapra egy szabadnapot, hogy kiköltözzek.

 - Tényleg? - derült fel az arca. - Köszönöm! - ölelt át.

 - Mit köszönsz ezen? - húztam össze szemöldököm.

 - Semmit, ez ilyen....mindegy, akkor reggel mondjuk kilenc-tíz körül jövök érted holnap. Addig szedj össze mindent. Rendben? - bólintottam, aztán ott hagyott, hogy kinyissa az edzőtermet.

Jó pár órával később, megkérdeztem főnökömet a tervemmel kapcsolatban, és kedvesen beleegyezett, sőt örült is nekem, hogy találtam egy helyet, ahol majd normálisabb körülmények között élhetek.

A rákövetkező nap pedig fél tíz környékén jövendőbeli lakótársam meg is jelent metálkék járműjével. Útnak indultunk, amint bepakoltam hátra a három hátizsákomat, amiben konkrétan az egész életem volt. Az utcákat nem is olyan sokáig szelve, már be is jelentette, hogy megérkeztünk. A kapun kívülről is látszott, hogy eléggé fényűző életet élnek. Aztán a vaskapun belépve három kocsibeállót pillanthattam meg balra, jobbra egy kis szökőkutat, aztán egyenesen pedig a bejárat felé vezetett egy járda. JiMin előttem ment, egyik hátizsákomat ő vitte vállán, míg én a maradék kettőt. Beléptünk a hatalmas kétszárnyas ajtón, miközben már azonnal úgy éreztem magam, mint valami hangya. Egy előszobába léptünk, ahol a kabátok, ezenkívül az éppen használatban lévő cipők szép rendben sorakoztak. Balra a földszinti fürdőszoba helyezkedett el. Tovább haladva egyenesen a nappaliba érkeztem, ahol egy hosszú kanapé, illetve két fotel foglalt helyet, ezek is jó minőségű bőrből készültek ránézésre, egy üveg dohányzóasztalt körülölelve, mely felett egy látszatra drága kristálycsillár lógott. Az ülőalkalmatossággal szemben a televízió volt, szintúgy valószínűleg nem a legolcsóbb darab, amit kaphatsz a piacon. A helyiségből fel lehetett látni az emeleti erkélyre. Az emeletre pedig egy csigalépcső vezetett, talán mahagóni fából gyártották a korlátrendszerét. A konyha a nappaliból nyílt. Ha csak körbenézett az ember, igaz nem aranyat látott, de márványt minimum. A legfejlettebb konyhai berendezésekkel felszerelt szobát egy félfal választotta el az ebédlőtől, mely egy hosszú, fából készült, faragott lábú asztalból, és hat hozzáillő székből állt csupán, viszont egy csillár itt is ékeskedett, kiegészítőként a falon található festményekhez. JiMin felvezetett az emeletre, ahol hét ajtót pillantottam meg. Az első, a lépcsővel szembeni volt az ő szobája, a mellette lévő YoonGié, a mostohatesójáé, a következő az enyém lesz. Aztán tovább haladva sorrendben találhattam a másik fürdőszobát, a szülők szobáját, a szülők gardróbját, illetve a ház urának dolgozó szobáját. JiMin és az én leendő szobám ajtajain kívűl a többi azt sugallta nekem, hogy ne is merészeljek oda bemenni, bár nem is szándékoztam.

 - Este együtt vacsorázunk olyan hét körül, addig ismerd meg a szobád, és a házat, illetve a kertbe is lemehetsz, ha szeretnél. Csak YoonGi szobáját hagyd békén - jeleztem egy bólogatással, hogy megértettem, aztán leszánkázott a fiú a lépcsőn. Ott álltam egy helyben, a korláthoz léptem, lenéztem, és valójában, el sem hittem, hogy egy ilyen házba valaha is belépek életem során, nemhogy még lakok.

 - Ki a fene vagy? - hallottam meg magam mögül egy ismeretlen hangot. Megfordultam, és az a bizonyos YoonGi állt az ajtajában.

 - Öhm, én? - szeppentem meg kicsit, magamra mutatva.

 - Vajon szerinted a padlóhoz beszélek?

 - Én Kang SunBin vagyok.

 - Nos, SunBin, mivel gondolom, te vagy az, akiről JiMin és anyám beszélt, egy kérésem már lenne most hozzád. Mivel közös falunk van, mert anyámék még anno az én szobámat választották ketté, így mellém kerültél, nagyon szépen kérlek, hogy ne legyél zajos. Kössz - és azzal a lendülettel be is vágta az ajtaját.

 - Wow! Ez aztán kedves volt - becuccoltam a szobámba, és ledobtam a táskákat az asztal mellé. Azon kívűl egy fehér, egyszemélyes, baldachinos ágy, egy fekete kétajtós szekrény, mellette a sarokban egy állótükör, illetve egy halvány vajszínű fotel foglalt helyet azzal egyetemben. A fapadlón pedig egy ezekkel színben egyező szőrös szőnyeg terült el. Ledobtam magam az ágyra, és a plafont néztem. Ekkor beugrott, hogy YoonGit én már láttam valahol.

Kumamon jelmezben parádézva végig a nyarakat, míg szórólapokat osztottam, csodálatos volt. Egyetlen dologra emlékszem, ami nem egy hosszú egybefolyt napnak tűnt. Mikor egy fiú egy mosollyal az arcán fotózkodott velem. Viszont amikor ez nem tetszett nekem annyira, levettem a jelmez fejét, és a kócos tincseim egyik szemembe lógtak. Megdermedve bámult rám.
 - Épp elég bajom van. Megvan a képed, most már mehetsz. Ezt is vidd - nyomtam egy szórólapot mellkasának, amit automatikusan megfogott kezével, hogy ne essen le a földre. - További szép napot - vettem vissza a jelmezfejem.
Az ő volt, de ez pár éve történt. Úgy tűnik viszont, hogy az a mosoly eltűnt az arcáról azóta.