4. Family dinner

(Ajánlott zenék a részhez: Superfruit - Future Friends (Choir remix) ; Red - Not Alone )

/SunBin pov/

Ahogy JiMin mondta, hét körül lebattyogtam a lépcsőn, hogy együtt vacsorázzak a számomra még teljesen ismeretlen Min családdal. A szülők, illetve az említett fiú nyugodtan ücsörögtek már az asztalnál, míg a konyhában egy középkorú nő sürgött-forgott.

 - Segíthetek valamiben? - léptem a helyiségbe.

 - Oh, drágám, ülj le nyugodtan. Engem ezért fizetnek - mosolygott rám. - Te volnál egyébként JiMin úrfi egyik barátja, akiről mesélt? - érdeklődött, míg kitálalta a leveseket.

 - Igen, SunBin vagyok.

 - Engem meg nyugodtan hívj HongNannak - fogta meg az étkeket.

 - Viszem a maradékot.

 - Köszönöm, kedves - indult el, és rakta le a szülők elé a tányért, harmadik porcelánját pedig az üres helyre helyezte. Az én kettőmet leraktam JiMin és magam elé.

 - SunBin, milyen kedves, hogy segédkeztél HongNannak. Viszont legközelebb hagyd, hogy végezze a munkáját, ezért fizetjük - mormogta a ház ura.

 - YoonWo, ő így nőtt fel, hogy segít másoknak. Edd a levesed, ha nem bírsz semmi szépet mondani - teremtette le halkan, de határozottan felesége. - SunBin, mesélj valamit magadról.

 - Öhm, nem vagyok olyan nagyon érdekes. A Cheonsában dolgozom, a fiuk edzőterme melletti bárban. Azon kívűl még egy kis üzletben, meg a múzeumban is van állásom. Szabadidőmben a könyvtárban vagyok legtöbbször. És...igazából ez vagyok én - persze, a szellemeket kihagyva.

 - Miért dolgozol ennyi helyen?

 - Tovább akarok tanulni, és máshogy nem lenne rá pénzem.

 - Na, látod, drágám, egy szorgalmas lánnyal van dolgunk - szegezte mondatát férjének. - Én egyébként, SoAh vagyok, nyugodtan hívj így.

 - Rendben, bár kicsit fura lesz az elején - kezdtem el kanalazni a finom illatú ételt. - YoonGi nem szokott lejönni egyébként? Mert úgy látom, neki is meg lett terítve - pillantottam az előttem gőzölgő fehér edényre.

- Nem, ő mostanában nem jön le. Mindig csak utánunk eszik vagy még azelőtt - felelt kérdésemre két nyammogás közt szomszédom.

 - Ah, értem, további jó étvágyat akkor - ezek után pedig csendben maradtam, nem mintha a Min család többi tagja nem ezt tette volna, amíg megettük a főételt meg a desszertet. Megköszöntem a vacsorát, és feliszkoltam a kínos csendből a saját kis világomba. Leültem az ágyamra kicsit túlrakott gyomorral, majd meghallottam egy dallamot. A falon túlról érkezett a kellemes melódia. - Zenét komponál? - suttogtam magamnak. Ekkor eszembe jutott a dalocska, amit nővéremmel költöttünk. Egészen a lezuhanyzásomig az járt a fejemben, keveredve a morcos lakos által komponálttal. Mostanában nagyon sokat jár MinRin a gondolataimban. Kiléptem a fürdőből, és beleütköztem YoonGiba, mint később kiderült, amikor felnéztem.

 - Már vagy tíz perce itt várok, hogy bemehessek.

 - Úgy tudom, hogy két fürdőszobátok van. Ne legyél ahhoz is lusta, hogy lemenj a lépcsőn és visszagyere - vágtam a fejéhez, aztán kikerültem rezzenéstelenül. A szobámba érve elpakoltam, amik a kezembe voltak, és valahogy akkor esett le, hogy milyen hangsúllyal beszéltem a ház urának fiával. Ebből még bajom lesz. Reflexszerűen égve hagytam a kislámpámat, lefeküdtem a baldachinos ágyba, elhelyezkedve a vékony paplan alatt, majd próbáltam elszundítani. Fáradt voltam, így az könnyen ment, de az, hogy ne riadjak fel vagy ne forgolódjak, már egy nehezebb feladatnak ígérkezett. A rémálmaim és a lelkek suttogásai, akik megtaláltak megint, nem hagytak. Újra a hideg verejtékkel a homlokomon ébredtem hajnali négy körül, így hát feladtam ismét, hogy abba az egy órába kialudnám magam, szóval a mosdóba vándoroltam halkan, hogy megmossam arcomat. Miután megtöröltem bőrömet, vissza akartam lépdelni saját lakomba, de a szomszéd ajtó nyílt párhuzamosan az enyémmel. A tulajdonosa észrevett, mire felhúzta szemöldökét.

 - Mi lenne, ha legközelebb tényleg csendben maradnál este?

 - Bocsánat - végig nézett rajtam, mielőtt lement volna a lépcsőn. - Mi lenne, ha mostantól nem lennél ilyen mogorva? - motyogtam még magamnak, mégis neki címezve a kérdést. Végül az egyenruhámat felöltve ébresztgettem JiMint, mivel fogalmam sem volt, hogyan juthatnék el a munkahelyemre.

 - Máris kelek, várj meg a nappaliban - kelt fel ágyában. Úgy tettem, ahogy kérte, így leültem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, hátha valami leköti addig a figyelmem, míg várakozok.

 - Te már megint itt vagy? - tért köreimbe falszomszédom.

 - Te meg még mindig itt vagy? - vágtam vissza azzal, ami először eszembe jutott.

 - Menj arrébb, és add azt ide. Megy egy műsor, amit néznék - vette ki a kezemből a távkapcsolót, és huppant le az ülőalkalmatosság másik végébe.

 - Miért nem mész vissza a kis zugodba inkább? - szereztem vissza a műanyag darabot.

 - Azt csinálok, amit akarok. Ez az én házam, nemde?

 - Korán reggel, nem akarnál aludni a te házadban ahelyett, hogy nem hagysz engem békén? - hangsúlyoztam ki a 'te' szócskát.

 - Ki az isten az, aki hajnalban ennyit beszél? - jelent meg egy álmos tekintetű fiú a lépcső alján.

 - Menjünk kérlek, és hagyjuk őt nézni a flancos műsorát.

 - Végre! - terült el a kanapén, miután felkeltem onnan.

Magára hagytuk a Min fiút, hogy munkába induljunk. Bepattantam az autóba, kicsit lecsavartam az ablakot, hogy érezzem a kora reggeli szellőt, amely legtöbbször felébreszt vagy lenyugtat. Lehunytam szemeimet, de hirtelen ki is nyitottam, mikor meghallottam mögülem egy szellemet.

 - Mi van köztetek ezzel a sráccal? - kérdezte. Igen, sajnos voltak olyan szellemek is, amelyek valamiért haverkodni akartak velem, nem is segítséget kérni.

Az elkövetkezendő napok monoton szálltak tova. Felkeltem, munkába mentem, ott végeztem dolgom, bezártam az adott helyen, aztán talán elcsíptem még a vacsorát is a Min családdal, de általában nem sikerült. A szabadnapjaimon vagy éppen próbálkoztam aludni vagy a könyvtárban lestem a különböző lexikonok, gyűjtemények lapjait.

Egyik este, mikor nyolc után értem haza, még HongNant a konyhában találtam, így mosolyogva adott nekem a maradékból, mielőtt hazament volna. A főétellel a tányéromon indultam meg az ebédlő felé, ahol egy fekete fejet pillantottam meg. Leültem a számomra kinevezett helyre, vagyis vele szemben. Miután szakácsunk távozott, egyedül maradtam a fiúval a síri csend közepette.

 - Megint nem ettél velük? - törtem meg azt.

 - Úgy tűnik?

 - Örülnöd kéne, hogy van családod, akik várják, hogy velük egyél.

 - Csak te foglalkozol ezzel az 'egy családnak együtt kéne ennie' baromsággal - vett egy falatot a szájába.

 - Miért vagy ilyen mogorva velem? - csaptam le evőeszközömet az asztalra.

 - Mert nem maradsz csendben.

 - Igazad van. Jobb is, hogy nem eszel velük. Nem is lenne sok haszna. Mert ha te nem vagy boldog, akkor senki más se legyen az, mi? - megettem még pár falatot kapkodva, aztán felálltam. - Örültem a beszélgetésünknek - feltrappoltam a szobámba. Ledobtam magam a fotelembe, amit az ablakom felé fordítottam, és így néztem az esti eget. Az épphogy fényerővel rendelkező kislámpám nem tudta elnyomni a sötétséget, szinte a csillagok is kivehetőek voltak. Ekkor elhatároztam, hogy megváltoztatom ezt a családot, hogy családként is viselkedjen.

A csütörtöki vacsorát még el tudtam csípni, így helyet foglaltam.

 - YoonGi már megint antiszociálist játszik, mielőtt kérdeznéd.

 - Ez nem lehet igaz most már. A családjával kellene ennie - felálltam, eltoltam térdhajlatommal a széket magamtól, és felmentem a szobájához. Először kopogtam, majd még hangosabban dübögtem a felületen. Láttam egy gombot az ajtó mellett, amit gondoltam megnyomok.

 - Mit akarsz? - nyitott ajtót végre.

 - Kopogtam és-

 - Hiába kopogsz nem hallom, mert az ajtóm is le van hangszigetelve. - szakított félbe. - Mit akarsz?

 - Gyere le enni a családodhoz.

 - Nem - csapta rám az ajtót. Megnyomtam újra a gombot, megint kinyitotta, de a lehető legunottabb arckifejezéssel.

 - Miért nem akarsz velük enni?

 - Mert így döntöttem - újra rám csukta a fafelületet. Visszatértem az asztalhoz, amikor JiMin kuncogni kezdett.

 - Nem jön le esetleg? - vigyorgott rám.

 - Ne legyen számodra ez ilyen vicces. Úgyis lejön egyszer. Kitalálok valamit - felpillantottam az emelet irányába, és törtem a fejem, hogyan cserélném le a megváltoztathatatlant.

Mrs. Min, vagyis SoAh, megkért, hogy péntekre kérjek szabadnapot, hogy az ő testvére megismerhessen, mivel átjön ebédre. Gondoltam, miért ne, talán a nagybátyja kirobbanthatja a barlangjából.

Olyan egy körül érkezett hozzánk a magas férfi, akinek talán szebb vonásai voltak, mint egy nőnek. Kim SeokJinként mutatkozott be az idegen, és míg készültek a fogások, addig egész jól elbeszélgettünk a nappaliban. Megtudtam, hogy szeret utazgatni, illetve szeret divatbemutatókra ellátogatni, amit kinézetéből is kitalálhattam volna. Persze, róla is lerítt, hogy pénzes.

 - Még ilyenkor se húzza le a seggét, amikor a nagybátyja átjön? - fordultam JiMin felé, aki csak megrázta fejét.

 - Hova mész? - szólt utánam, amint felpattantam, és elindultam YoonGi szobája felé. Kopogás nélkül benyitottam, mivel megfigyeltem, hogy csak közös étkezéseinkkor hagyja nyitva ajtaját.

 - Mi lenne, ha lejönnél enni a családoddal? Főleg ha itt van a nagybátyád is - becsuktam magam mögött ajtaját, karjaimat összefontam magam előtt.

 - Mi lenne, ha békén hagynál? - fel sem nézve gépéből morgott rám.

 - Mibe vagy ennyire belemerülve? - álltam mellé.

 - Tedd a fejedre - nyújtotta felém a fejhallgatót. Elvettem tőle a fejest, felhelyeztem füleimre, és kicsit lejjebb hajoltam a géphez, hogy ne szakítsam ki a kábelt. Egy zene csendült fel hallószervembe, és annyira édesen hívogató volt, hogy bejárta elmémet a kellemes dallam, ami egy balladaalapnak meg is felelt volna. Ekkor tulajdonosa leszedte volna fejemről a készüléket, de az ő kezével együtt lefogtam még azt. Csak amikor rápillantottam, vettem észre, hogy egy fél perce fogom a kezét észrevétlenül. Lekaptam a fejhallgatót magamról hirtelen, és kiegyenesedtem.

 - Nem rossz. Te csináltad? - tereltem el a témát az előbbi kínos momentumról. Bólintott, mire körbenézve a szobán egy sóhajjal inkább kisiettem az ajtón. Megálltam kicsit a falnak dőlve, hogy magamhoz térjek, hogy pulzusom visszaálljon a normálisra. Ekkor nyílt ismét ajtaja, és lépett ki rajta a fekete hajtömeg. Elspuriztam volna, de lábaim megdermedve gyökereztek a földbe.

 - Akkor te nem eszel? - indult el lefelé a lépcsőn. Lemaradva mögötte battyogtam, közben próbáltam visszatérni világomba. A Min família már az asztal köré gyűlt, mire odajutottunk.

 - Ezt hogy csináltad, Sunny? - fordult felém JiMin, mikor leültünk egymással szembeni helyeinkre falszomszédommal.

 - Megkértem, hogy jöjjön le, azt hiszem - felemeltem tekintetem, amikor is összefutott tekintetünk.

 - Akkor jó étvágyat mindenkinek - hebegte a ház asszonya.

Ennek ellenére eljött az a pillanat, amit akartam. Az asztal körül ülők beszélgettek, nevettek, én pedig ledöbbenve ültem ott közöttük. Azt hittem, tovább fog tartani, hogy ez megtörténjen, hogy közelebb hozzam a családot. Még YoonGi is néha elmosolyodott. Olyan érzést keltett bennem végre, mintha tényleg egy családba tartoznék, mintha tényleg erre lett volna szükségem eddig. Lehet KyungRinak igaza volt, és elegem volt a tudtom nélkül a monoton, egyszínű életből.

 - Köszönöm szépen finom volt - tolta hátra a széket YoonGi, míg felállt. Megkerülte az asztalt, mellém lépve a fülembe suttogott. - Többször jöhetnél be a szobámba - szinte oly halkan mondta, hogy a többiek meg se hallották, főleg hogy egymással is eszmecserét folytattak. Azt viszont észrevették, hogy a mondanivalójától félrenyelve köhögtem tele az ebédlőt, amikor már az okozója rég nincs körünkben. Na, de ilyenről szó sem volt.

/JungGi pov/

A hold sziluettjét figyeltük közösen Taevel, bár én többször inkább az arcvonásait vizsgáltam. Békésen üldögéltünk a kórház kertjében, mivel még nem engedtek haza, viszont kiengedtek vele levegőzni.
 - Szerinted most már folytathatom az egyetemet nyugodtan?
 - Hát, persze, most már semmi probléma nem lehet. Már biztonságban vagy - ölelt magához, miközben nyomott egy puszit fejem búbjára.
Az ezüstösen világító gömb, mintha egyre nagyobb és gyönyörűbb lett volna. Megihletett, magával ragadott. Közben viszont elém ugrott annak a felemás szemű lánynak az arca. Vajon ki lehetett?
 - ...minden rendben lesz most már, minden oké... - ismételtem suttogva szavait. - Tae, ki volt az a lány? Akinek az egyik szeme kék volt.
 - Egy ismerősöm, aki ért a szellemekhez, úgy tűnik.
 - Találkozhatnék vele? - tudnom kell, mi volt velem, bennem..