5. Anything

(Ajánlott zenék a részhez: BTS - The Truth Untold (feat. Steve Aoki)  ; KARD - Into You)

/SunBin pov/

Több, mint egy hét is eltelt úgy, minthogyha csupán az imént csöppentem volna bele a történetükbe. YoonGi a kemény burka alá és a szobájának ajtaja mögé bújva létezett, mint valami remete, a vacsorákat pedig négyesbe töltöttem a Min család maradékával, ha egyáltalán hazaértem addigra a munkából. Viszont megpróbáltam ismét később vacsorázni, hátha beszélhetek a fiúval. Persze, volt is alkalom mikor összefutottunk a késői étkezésünknél, ennek ellenére amikor meglátott, ételével együtt felballagott a hangszigetelt kuckójába. Úgy gondoltam, hogy nem próbálkozom tovább, ezért egyedül fogyasztottam el a tányérom tartalmát.

A bárban töltöttem éppen vasárnapi munkaidőmet, a pulton támaszkodtam, miközben mögöttem a kávé frissen és melegen folyt a gépből, aztán kolléganőm rontotta el a merengésemet.

 - Minden oké? Még a szokásoshoz képest is letargikusabban nézel ki a mai napon - a legkedvesebb beszólásaival aggódott értem KyungRi mindig is.

 - Van ez a YoonGi, tudod, JiMin mostohabátyja - Mintha ismerné. - Egyszerűen nem akar a családjával vacsorázni se, csak a kis odújában van egész nap, időnkénti szünettel.

 - Kérdezted már őket, hogy miért ilyen?

 - Nem olyan rég lett ilyen, nem tudják, mitől.

 - És miért érdekel téged ő annyira? Nem a te fiad, nem is rokonod - elvigyorodott. -  Véletlenül nem tetszik neked ez a gyerek?

 - Az se tudom, milyen az - beugrott az a fél perc, amíg kezünk egymáson volt.

 - Mit szólnál, ha este megkérdeznéd egyszerűen? Most pedig vissza melózni, kislány. Igyál egy kávét és tudjuk le ezt a napot. Egyébként nem tudsz egy jó termet, mondjuk ilyen aerobik termet, tükrökkel a közelben? Gyakorolnom kéne a felvételire.

 - Itt van a szomszédban JiMin edzőterme, biztos van egy kibérelhető terme, ami kielégíti a vágyaidat. Majd beszélek vele.

 - Köszönöm, de akkor tájékoztass a fejleményekről, amint hazaértél.

 - Igenis - mosolyogtam rá, majd elrugaszkodtam a pulttól, hogy a vasárnapi forgalmat lebonyolítsam.

Később, este, mikor a famíliát már elszalasztottam, a fekete bárányt még nem. Leültem vele szembe olyan óvatosan, mintha nem akarnék elijeszteni egy őzgidát. Végül mikor a fenekem elérte a széket, felnézett rám, és lépett is volna le. Viszont hirtelen felpattantam, hogy megállítsam cselekedetében.

 - Maradj már itt. Éppen beszélni akarnék veled - mordultam rá.

 - Nincs kedvem beszélgetni - kifejezéstelen arccal akart lerázni.

 - Én is fáradt vagyok, de ha van egy kicsi társalgós kedvem is, akkor szépen itt maradsz és nem leszel bunkó - visszaereszkedett a négy lábú szerkezetre párhuzamosan velem. - Köszönöm. Szóval, JiMin említette, hogy nem is voltál ilyen eredetileg. Mi váltotta ki, hogy megváltoztál?

 - Szerinted rád tartozik? - húzta fel szemöldökét.

 - Részben. Szeretném tudni legalábbis.

 - Nem fogom elmondani - ismét próbálkozott a szökési kísérlettel.

 - Ne merészelj itt hagyni valami mogorva dumával. Rendben, megértettem, nem mondod el. Edd meg nyugodtan itt velem a vacsorád maradékát. Csendben maradok.

 - Az jobb is lenne végre - motyogta magának.

 - Hogy halad a zene, amit mutattál? - törtem meg az ürességet mégis.

 - Nem az volt, hogy csendben maradsz?

 - Még érdeklődni sem lehet ebben a házban bejelentés nélkül, vagy mi? - turkáltam tovább ételemet.

 - Már majdnem kész - félig teli szájjal válaszolt a kérdésemre.

 - Hallhatom majd a teljes verziót? - pillantottam fel rá meglepetten.

 - Ha akarod - vonta meg vállát, viszont mégsem flegmán tette, ahogy vártam volna.

 - Látod, ezt nem értem. Az egyik percben még mogorva vénember vagy, a másikban meg normálisan is lehet veled beszélgetni. Miért csinálod ezt?

 - Megvan rá az okom.

 - De én ezt az okot akarom megtudni, YoonGi - fogtam meg szinte reflexszerűen a kézfejét. - Nem mondom el a szüleidnek, ha azzal lenne a baj - jelzésképpen lenézett kezeinkre, ekkor el is kaptam, mert eljutott agyamig, hogy mit is csinálok. - Bocsánat.

 - Ez a bizonyos ok személyes. Nem akarom, hogy bármelyikőtök is megtudja. Akár te, akár JiMin, akár a szüleim. Most pedig távozok. Köszönöm, ezt a csodálatos beszélgetést, további..akármit - megfogta tányérját, felállt és a konyha irányába távozott is. Aztán egy ötlet vezérelt arra, hogy utána menjek.
 - És miért cserébe mondanád el? - értem utol a nappaliban.
 - Nem hagynál mára békén, légyszíves? - indult el a lépcsőn anélkül, hogy megállt volna.
 - Takarítsam ki a szobád? - kezdtem el kérdezgetni.
 - Ne.
 - Mossam ki a ruháid?
 - Van arra külön bejárónőnk.
 - Akkor mit csináljak? - torpantam meg felülről a harmadik lépcsőfokon. - Bármit megteszek - megállt a csigalépcső legtetején, megfordult, majd elhúzta a száját.
 - Bármit megtennél azért, hogy megtudd? - bólintottam egy kicsit félénken. - Még beszélünk erről - ezúttal beleegyezően bólogattam, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Utána megfordultam, lerogytam a fokra, arcomat tenyereimbe temettem. Mindezt azért, hogy megtudd? Hülye vagy, SunBin. És hazudtál is. Igenis próbálkozol még.

/JungGi pov/

Hétfőn, már hazaengedett az orvosom, ezért hát bementem a TaeHyung által említett bárba, ahol ez a bizonyos SunBin dolgozott. Viszont ott egy kedves kollégája megadta a telefonszámát, mivel szabadnapja volt. Így az utcáról felhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok és hogy találkozhatnánk-e, mert kérdéseim lennének. Persze, belement a dologba, ezért megkért, hogy várjam meg a Cheonsánál.
Körülbelül tíz perc múlva ott termett az ismerős lány, mosolyogva. Sötét haja lebegett az enyhe tavaszias szellőben. A fény pedig úgy vetült arcára, hogy már messzebbről is kiszúrtam felemás szemeit, amire emlékeztem.
 - Szia! Miben lehetek szolgálatodra? - érkezett mellém a kis hátitáskájának pántjait fogva kulcscsontjainál.
 - A szellemekről szeretnék beszélgetni - nyögtem ki egyből a témát.
 - Persze, addig sétáljunk, mit szólsz? - indult el az egyik irányba. - Mondd, ami kikívánkozik.

 - Ez az akármi, ami bennem volt, úgy érzem, hagyott hátra valamit. Ha egyáltalán ez lehetséges. Azóta szinte megszállottja lettem a Holdnak. A fénye, az alakja, mindene megbabonáz. Lehet, hogy a szellemek... - félve mondtam ki ezt a szót, mert nem igazán hittem bennük, főleg abban, hogy megszállhatnak embereket, még élőket. - ...hátrahagynak valamit magukból?

 - Nem igazán ismerem még a megszálláshoz kapcsolatos dolgokat, de eléggé elképzelhető. Nincs benned semmi düh emellett?

 - Nincs, csak...igazából van egy dolog, ami még fura - nem hittem el, hogy tényleg erről beszélgetünk.

 - Mi lenne az?

 - Mióta felkeltem ott a kórházi ágyon, nem aludtam. Egy percet sem. Fáradt sem vagyok, még olyan érzet sincs bennem.

 - Az vagy egy hete volt.

 - Pontosan. Persze, este lefekszek az ágyamba, de egész éjszaka fenn vagyok. Rajzolgatok, sorozatot nézek és egyszerűen nem álmosodom el.

 - Ez érdekes. Kiderítem mi ez, aztán felhívlak, hogy találkozzunk megint, rendben?

 - Köszönöm, SunBin. A dokim csak felírna valami altatót nekem - tettem fülem mögé hajamat.

 - Szívesen segítek.
 - És egyébként most is látod őket? - aggódtam, hogy nem tapintatlanság ilyet kérdezni, de bólintott válaszként. - Milyenek?

 - Mind különböznek, viszont egy közös van bennük - vett egy mély levegőt. - Mind akar tőlem valamit. Én pedig nagyon szívesen eladnám ezt a képességemet. Az álmatlanság nálad más miatt lépett fel, nálam viszont azért van, mert a lelkek folyamatosan suttognak, segítséget kérnek vagy éppen fenyegetnek.
 - Nem félsz, hogy megszállnak?
 - Edzett vagyok - mosolyodott el keserűen. Mintha láttam volna, hogy az a görbület nem igazi. A szenvedés grimasza tükröződött róla.
 - Nem tudhatom, min mentél keresztül, viszont látom rajtad, hogy erős vagy valóban - álltam meg a járda közepén. - Most viszont mennem kéne, hogy a szüleim ne aggódjanak értem. Akkor majd hívj, kérlek, és köszönöm - öleltem át, aztán távoztam is mellőle. Még visszanéztem rá, akkor már keresztbe tett kezekkel ácsorgott ott egyedül. A kedves somolygás pedig eltűnt.

/SunBin pov/

Miután ott hagytam TaeHyung barátnőjét a Cheonsánál, elsőként a telefonomon keresztül az internet segítségével próbáltam bármit is találni az üggyel kapcsolatban, eredménytelen keresgélésnek tűnt. Aztán gondoltam, mielőtt még belépek a Min rezidenciába, megkérhetném a szellemeket, magukat, hogy segítsenek nekem.
 - Ha már így összegyűltünk, ha már mindig kérnétek tőlem valamit, egyezzünk meg. Amelyikőtök segít nekem, én is megteszem cserébe - semmi nem történt, semmi reakciót nem kaptam. Sóhajtottam, majd eltűntem a bejárat mögött. Az agyam kiürítése érdekében pedig kicsit el akartam vonni a figyelmem bármilyen a lelkekkel kapcsolatos témáról, ezért levetettem cipőmet, és ledobtam magamat a nappaliban. Megnéztem a műsorújságot, hogy mikor jön valami érdekes, addig a konyhában kerestem egy poharat, aztán kiszúrtam végre az egyik felső szekrénysor polcán. Viszont nem nekem tervezték valószínűleg a helységet, mivel el se értem a kívánt tárgyat. Nyújtózkodtam érte, mikor egy másik kéz nyúlt szintén az üvegdarabért az enyém mellett, viszont felismertem a végtag tulajdonosát, ezért összerezzentem. Megfordultam, és felnéztem a szemébe, és ő is letekintett az enyémekbe. Átadta nekem félredöntött fejjel a pohárt.

 - Vegyek neked egy kis sámlit? - tette zsebre kezeit.

 - Azért, mert körülbelül tíz centivel magasabb vagy nálam, nem kell felvágni vele, oké? - vizet töltöttem a pohárba a csapnál, majd miután elfogyasztottam a folyadékot, letettem azt a pultra. - Most pedig elnézést, de visszatérnék a sorozatomhoz, ami nemsokára kezdődik.
 - Kitaláltam, hogy mit szeretnék cserébe - megálltam a mozdulatomban, és visszafordultam felé. - A nyár végéig teljesíteni akarom a bakancslistám. Ebben pedig szeretném, ha te kezeskednél.

 - És valamikor mostanában elmondod végre akkor?
 - Talán - vonta meg vállát, elsuhant mellettem, és lehuppant a kanapéra.
 - Ugye nem gondoltad, hogy ellopod tőlem a távirányítót?
 - Nem? - forgatta szemeit. Kivettem kezéből, a lehető legtávolabbra tettem tőle, miután helyet foglaltam kényelmesen. A sorozat elkezdődött, meg is lepődtem, hogy falszomszédom nem akart azonnal visszavonulót fújni. Aztán fura volt, hogy nem szólt semmit, szinte meg sem mozdult.
 - Figyeled az eseményeket egyáltalán? - löktem meg, aztán ölembe dőlt felső teste. - YoonGi? YoonGi? Te elaludtál? Most jön pedig a lényeg. YoonGi? - ébresztgettem, de nulla reakció kaptam. Olyan mélyre zuhant álmaiban, hogy fel sem tudtam volna kelteni, ha ő nem akarja. Néztem tovább az epizódot, amikor egy nagyobbat szuszogott. Rajta maradt tekintetem, ujjammal elkezdtem piszkálni fürtjeit akaratlanul is. - Miért nem tudod egyszerűen elmondani, hogy mi van veled? Vajon ennyire nyomós okod van rá? - végignéztem még az utána következő filmet is, mert nem mertem felkelteni őt.
 - Mi történt? - riadt hirtelen fel, mikor hangosabb lett egy reklám.
 - Nyugi, nyugi, csak elszundítottál - csitítottam lejjebb.
 - Mióta aludtam?...Az öledben? - pislogott mélyeket.
 - Igen, a.. - lenéztem combjaimra. - Te összenyálaztál?
 - Én aztán nem.
 - Ki is az, aki bealudt? Ah, mindegy, én megyek lecserélem a nadrágom.
 - Várj! - fogta meg karomat, mielőtt felkeltem volna. Mintha olyan természetes lett volna visszadőlt lábaimra. - Mit nézünk?
 - Öhm, izé, valami film megy, nem emlékszem a címére - nem tudtam hova tenni, hogy éppen mit csinál.


/JiMin pov/

Az emelet korlátjainál ültem, hogy lássam a tervem kiteljesedését.
 - Végül is, aranyosak lennének együtt - suttogtam magamnak.
 - Mit nézünk?
 - Na, erre nem számítottam, Hyung - kuncogtam egymagamban a fiú tettén. - Vajon elrontsam a pillanatukat kettesben? - hezitáltam egy kicsit. - Szomjas vagyok, úgyhogy muszáj lesz - felkeltem, és leszökkentem a csigalépcsőn. - Sziasztok! - mikor leérkeztem, SunBin lelökte magáról YoonGit, így a fiú földet érte azonnal.
 - Bocsi! Fáj valahol? - aggódást láttam arcán.
 - Hagyjuk - továbbra is a padlón ült, csupán törökülésbe vágta magát. - Mit szeretnél, JiMin?
 - Én csak köszöntem, amúgy valami innivalóért indultam.
 - Értem, akkor nem vacsorázunk már? Anyuék úgyse érnek haza, míg mi fenn vagyunk. Szerettek mindig is fecsegni az ottani újgazdagokkal - köztem és Sunny közt cikázott a szeme.
 - Együnk - állt fel félve, de határozott hangsúllyal a kanapéról a lány.
 - Akkor menjünk - indult meg a konyhába, viszont én a meglepettségtől földbe gyökereztem. SunBin mellém sietett.
 - Te érted ezt az egészet? - susogta.
 - Nem igazán, de élvezzük ki, amíg ilyen szerintem - lassan követtük bátyám lépteit az ebédlőig.