11. A friend

(Ajánlott zenék a részhez: MAX & Sam Tsui - Demons (cover) ; New Empire - A Little Braver )

/SunBin pov/

Kedden korán indultam a Cheonsához, hogy kinyissam a kapukat, aztán szerdán megismételtem cselekedetemet, mivel KyungRi kolléganőm szabadnapot vett ki, hogy próbálhasson a tánc felvételiére. Sokáig maradtam, mindkét nap túlóráztam. Megengedtem a többieknek, hogy előbb lelépjenek, így rám maradt a takarítás is. Dudorászva elintéztem a dolgom, de már így is, mire hazaértem a busszal az egész Min família álomba szenderült. Mégis olyan érzés volt bennem, hogy biztosan nem hagynám ott ezt a munkát, mert szerettem csinálni.
Másodnap feküdtem le vacsora nélkül a kedvetlenségem, illetve fáradságom miatt. Az álmatlanság uralkodott rajtam, viszont a hangok még ezek mellett sem hagytak békén. A szobámban a falnak dőlve, szemem lehunyva ültem az ágyamon, lábaimat lelógattam a fekvőhelyről, hátha lesz olyan pillanat, mikor csillapodnak kicsit. A fejem csak úgy zsongott a rengeteg szellem tevékenységtől. Suttogtak, ordibáltak, össze-vissza. A legtöbb arról szólt, hogy segítséget kérnek tőlem, mivel ha már megtettem párnak, akkor ők is érdemelnek ennyit. És valóban igazuk volt. Gondolhattam volna, ha egy léleknek segítek, azután az összes szeretne majd valamit. Ez az emberi telhetetlenség a síron túlról.
A pilláim elnehezedtek, végül pedig azt vettem észre, hogy a párnát érte arcom. Pár pillanatnak tűnt, de felriadtam, mintha kergettek volna álmomban. Feleszméltem néhány pislogás után, hogy jómagam és az ágyam is hideg verejtékben tocsogott. Kivánszorogtam a mosdóba, hogy megmossam arcomat, aztán mikor felnéztem a tükörbe, a kék szememben lévő szivárványhártyám úgy tűnt, mintha feloldott volna egy pupilla tágulással egyetemben, amitől annyira megijedtem, hogy a mögöttem elhelyezkedő falig hőköltem tőle. Ekkor a tükröződő felületben egy alakot pillantottam meg.
- Nem bírod már, mi? Hidd el, mi itt leszünk akkor is, ha nem akarod. Hallani és látni fogsz minket, akkor is, ha nem akarod - lecsúsztam a csempe mentén, míg le nem ültem a padlóra. Az alak eltűnt, de ekkor visszhangzó nevetés csendült fel, a hallószervembe mélyen belehatolva. A plafon felé sóhajtottam egy nagyot, majd fellöktem magam állásba, utoljára a tükörképemre sandítottam, majd visszavonultam törökülésbe a hálószobám falai közé.
Egy dallam zárkózott fejembe a rémálom után, amit valahol korábban hallhattam. Aztán énekelni kezdtem halkan a szöveget. Teljesen magaménak éreztem a jelentését, a melódiáját abban a szent pillanatban. A második versszaknál a fal túloldaláról zongora billentyűk csendültek fel, ami aláfestésnek szolgált az énekemhez. Majd mikor a dalnak vége lett, lemásztam ágyamról, át akartam menni YoonGihoz, akinek meglepetésemre nyitva is volt ajtaja.

 - Szia - csuktam be magam után a fafelületet, miután ébren találtam a szoba tulaját.

 - Mit szeretnél, Binnie?
 - Binnienek hívtál - jegyeztem meg felé bökve, megtorpanva. - Ez azt jelenti, hogy most jók vagyunk?
 - Nem tudom, miről beszélsz - tért vissza tekintete a kijelzőre. - Egyébként jó hangod van. Nem gondolkoztál el még az Arts-on?
 - Ahova JiMin is jár? Dehogy - hazudtam. Már megtetszett maga az épület is, mikor ott jártam. Szinte hívogatott magához. - Amúgy min dolgozol? - tereltem el a témát.
 - Egy dalon, mily' meglepő, ugye? - éreztem a szarkazmust a hangjában, de ezúttal nem azt a szokásos leereszkedő fajtát.
 - Miért nem alszol inkább? Olyan karikáid szoktak lenni, amikor látlak a házban keringeni. Értem, hogy jön az ihlet, de az megvár reggel is, nem? - igazítottam meg ágyát, hogy leülhessek rá. - Igazából, megértem. Este gondolkozol el mindenen, ami aznap történt. Éjszaka talán a legsebezhetőbb is az ember - ugyanúgy helyezkedtem el, mint odaát, hátamat a falnak nyomva. - Az hazudik, aki azt mondja, hogy neki esténként üres az elméje - a fiúra pillantottam.
 - Igazad lehet vagy csak saját példából beszélsz - fordult felém székével együtt. - Viszont sok hazug ember van, ugye tudod?
 - Viszont sok ember csupán nem mondja el az igazat, szóval az nem teljesen hazugságnak mondható - szögeztem le határozottan.
 - Miért is beszélünk erről éjfélkor? - nézett telefonjára.
 - Nem igazán tudom, talán túl fáradt vagyok már, hogy értelmes dolgokat sorakoztassak fel idebent - mutattam homlokomra. - Nem akarod megmutatni, amin dolgozol inkább?
Mosolyra húzva száját hagyta, hogy székébe üljek, úgy mutatta meg az új szerzeményeket. Félfülemről viszont letoltam a fejhallgatót, hogy eljussanak hallószervemig a hozzáfűzései az egyes darabokhoz. Én érdeklődve fürkésztem a képernyőt, melyen a hangsávok futottak - ez is egy új információ volt számomra a kései órákban -, illetve YoonGi arcát, ahogy lelkesen magyarázott. Szinte észre sem vette, mikor egy jó ideig rajta maradt tekintetem, annyira belemerült a tárlatvezetésbe. Emberek milliói úgy döntöttek, hogy nem lesznek érzékenyek - akárcsak én, családom halála után. Vastag bőrt növesztettek magukra, hogy semmi se sérthesse meg őket. Viszont ennek nagy ára van. Senki sem bánthatja, de senki sem teheti igazán boldoggá őket. Én mégis azt éreztem, hogy ő képes lehet áttörni ezen a rétegen, megtalálni bennem újra azt az érzékeny részem.
 - Na mit gondolsz? - felém fordította fejét, ezért farkasszemet néztem vele.
 - Nagyon tetszett mind - vesztettem a játékban, és helyette a képernyőre tereltem pillantásom. - Tehetséges vagy, YoonGi - mosolyodtam el. - Miért nem dolgozol ezzel rendesen tényleg?
 - A szüleim nem engednék, minden megtennének, hogy ne sikerüljön, és vissza kelljen térnem apám cégének vezetéséhez.
 - Ah, értem - kicsit sajnáltam, hogy nem teljesedhet ki abban, amit tényleg szeret, amiben valóban tehetséges.
 - Addig is magamnak fogom csinálni a dalokat, bármikor is jön az ihlet. Azt csak nem tiltják meg - kínosan nevetett egyet, aztán leült ágyára.
 - Ide figyelj! Én, mint barátod, elmondom, hogy szembe kéne szállnod velük, és azért is kiadni a zenéidet, megmutatni nekik, hogy jó vagy abban, amit nem is támogatnak.
 - Barátok volnánk? - emelte fel fejét kihalászva egy aprócska szót az előbbi mondatomból.
 - Szerintem az barátnak számít, aki többet tud rólad, mint a szüleid - mosolyra húzta száját, amit akaratlanul is leutánoztam. Ekkor megszólalt egy ismerős dallam a szobámból, melyre felfigyeltem. - Ez az ébresztőm volna? - majd a fiú gépének órájára nézve tudatosult bennem, hogy végig beszélgettük a hajnalt, és szinte fel sem tűnt. - Az lesz az. Akkor én megyek is átöltözni - hagytam el lakát. Magamra vettem a munkaruhám, miközben a falszomszédom szerzeményeit dúdolgattam.
 - Vigyél esernyőt is, SooRin - jelent meg az előtérben egy zöld aurájú lélek. - Komolyan - megragadtam egyet tanácsára, és elindultam a buszhoz.
Nem is telt sokba és a víz ömleni kezdett a fellegekből. Töménytelen mennyiségben zúdult alább az eső, így ki is nyitottam a kezemben lévő eszközt.
Beálltam a Cheonsa eresze alá, mikor elértem az épületig, amíg kicsit lecsöpögött rólam, illetve esernyőmről a folyadék, nehogy végig vizezzem az egész bárt. Addig figyeltem, ahogy a természet locsolja növényeit.

 - Oh, ne már! Oda kéne érnem az időpontomra, de nem ázhatok meg. Hogy néznék ki akkor? - hallottam meg egy fiú kétségbeesett hangját magam mellett hirtelen.

 - Vidd csak el az esernyőm - nyújtottam felé. - Nyugodtan, fogd csak meg, majd visszaadod, ha legközelebb erre jársz - mosolyogtam rá.

 - Köszönöm szépen, jövök eggyel - azzal elrohant feje felett tartva az ernyőt.

 - Én megmondtam reggel, hogy hozd magaddal - jelent meg a hajnali szellem ismét. - Te sem áztál el, és segítettél másnak is.

 - Mi mást csinálok mostanában? Miért nem nyitok már egy ingyen konyhát is, nem? - viharzottam be az épületbe. - Reggelt! - köszöntem a fiúnak, aki már két hete minden reggel ott kísért az egyik bokszban kék aurájával, de soha nem kért segítséget. Én viszont próbáltam a zöld irányba eltolni színét, ha tudtam. Persze nem zaklattam, ha úgy láttam jobbnak. Nekem se lenne kedvemre, ha még holtként is zargatnának. Ma pedig letargikusan nézett kifelé, az ég áztató munkáját figyelte, ezért inkább nekiálltam a reggeli rutinomnak. Letöröltem az asztalokat, a pultot, felsöpörtem, majd kitakarítottam a kávégépet. Végül lefőztem magamnak egy szokásosat, és leültem az egyik bárszékre, hogy magamba töltsek egy kis folyékony energiát.

/KyungRi pov/

Este alig bírtam aludni. Folyton folyvást ő járt az eszemben. A fránya tekintete, az illata. Felültem ágyamban, majd megütöttem párszor fejem, hátha ki bírom verni a fejemből, persze e próbálkozásom sikertelennek tűnt, és inkább csak összekócoltam magam. Szekrényemhez kullogtam, hogyha már felébresztett az éj, akkor gondoltam, hogy felöltözök a munkába, legfeljebb előbb beérek a bárba. Közben meg azon rágódtam, hogy felveszem kicsit kolléganőm stílusát, hogy visszafogjam magam, illetve a dorama néző, könnyen elcsábuló személyem.
Az esőzés ellenére is valóban korábban léptem át munkahelyem küszöbét, mint szoktam, amit persze az előbb említett lány meg is szólt.
 - Szép jó reggelt - lóbálta lábát az egyik bárszéken. - Hogy sikerült a tegnapi próba?
 - Jól ment, de remélem, hogy jobb leszek, mire jön a felvételi - elhallgattam a bizonyos fiú megjelenését.
 - Sikerülni fog, KyungRi - ereszkedett a földre, majd a pult mögé ballagott, hogy elmossa a csészéjét.
 - Szorítsunk, hogy igazad legyen - ekkor megszólalt a kis csengő az ajtó felett, és egy bőrkabát libbent be rajta.
 - KyungRi - mosolygott rám a tánc tanár.
 - HoSeok - felhúzott szemöldökkel pillantottam rá.
 - Egy-
 - Grande Americano, máris - fogtam neki a kávéjának, miközben befejeztem a mondatát. - Ma elég korán jöttél - fordultam felé italával.
 - Gondoltam, kicsit korábban jövök, hogy leülhessek meginni. Tudod, aki korán kel, aranyat lel. Nézzük, mennyire igaz ez - vette el poharát és huppant le az egyik bokszba.
 - Nem fizetett? - suttogott felém SunBin.
 - Napi egy Grande Americanoval fizetek neki, mert segít a táncommal, hogy sikerüljön a felvételi - azt még mindig magamban tartottam, hogy a látványától és közelségétől valahol a torkomban dobogott a szívem.
 - És én hol voltam, amikor elmúlt a 'Jaj, de utálom' státusz? - gondoltam, hogy nem fog tetszeni neki, de az Arts az álmom.
 - Segíthet, SunBin. Én meg nem halok bele abba az egy kávéba minden nap. Írd a számlámhoz, ha ő kér egy Americanot, okés?
 - Hát rendben. Remélem, nem bánod meg, viszont a pletykákat ismered te is, ugye?
 - Igen, tudom, tudom... - néztem a fiú felé sóhajtva, aztán folytattam a munkámat.


/SunBin pov/

Mikor visszaértem késő este a Min rezidenciára egy heves vitázás folyt éppen a nappaliban. Egy ideig csak figyeltem, ahogy a szinte egy oldalú harcban a ház ura nyerésre állt a hangerejével.

 - Fiam, de ugye tudod, hogy te fogod örökölni a céget? Mi lenne, ha kicsit megtudnál róla valamit végre!? - az erek kezdtek megjelenni nyakán.

 - De mi van, ha nem akarja? Mi van, ha mást akar csinálni a jövőben? - hirtelen hozzászólásom miatt rám terelődöttek a tekintetek.

 - Elnézést, de ki kérdezett téged? Miért beszélsz a fiam nevében? Azt hiszed, hogy van szavad az én házamban árvaként? Ezt jól gondold meg inkább.

 - Én csak azt próbáltam e-

 - Ne próbálj meg semmit sem mondani, SunBin. Csupán egy szülők nélküli kis fruska vagy, akit befogadott a feleségem még JiMin és az egyetlen saját véremből származó, tiszteletlen fiam mellé - mordult rá utóbbira. - Én nem akartam, hogy ide gyere. SoAh mániája az örökbefogadás. Örülök, hogy vissza bírom fogni még. Meg nem is értem, miért beszélsz YoonGi helyében. Esetleg megkért rá? - a szemeiben láttam, hogy valóban az őszinte véleményét taglalta. Viszont nem bírtam tovább hallgatni, hogy mit mond, ezért kirohantam a kert széli medencéhez, és leereszkedtem mellé törökülésbe. Nem sírtam, mivel mióta meghaltak szüleim, nálam a határ eléggé magasra került. Csupán ültem a víz mellett, csendben, emésztettem az imént hallottakat. Az igazságot.
 - Ne borulj ki az apámtól annyira - jelent meg falszomszédom. - Nem szabad hagynod őt győzni, csak elbízza magát a végén. Legközelebb ne szaladj el, hanem állj ki magadért - huppant le a kőre.
 - Nehogy azt hidd, hogy annyira meghatott a dolog. Nem kell engem megvigasztalni, és te is sokat képzelsz a dologba - rápillantottam, és hirtelen el is felejtettem, mit akartam kihozni a mondanivalómból. - Én csak...elegem van, hogy azzal jött ő is, hogy árva vagyok. Nem értem, hogy ez mit változtat a helyzeten. Nem lennék sokkal másabb, ha szülőkkel növök fel. Nem vagyok fruska se, egyszerűen alaptalan és szívtelen egy apád van. És sajnos néhányszor te is egy ilyet mutatsz be nekem, megmutatod, hogy ki az apád.
 - Nem vagyok olyan, mint az apám. Csupán néha az ő módszerei eltaszítanak embereket könnyedén - tekintetét a vízre szegezte.
 - Miért nem mondod el végre, hogy mi van veled, YoonGi?
 - Nem szokásom felemás szeműekkel ilyenekről beszélgetni - elmosolyodott, mire megütöttem tarkóját. Ő viszont lefröcskölt válaszul.
 - Így játszunk? - fröcsköltem vissza, mire belökte személyemet a vízbe. Hirtelen a martalékává váltam, de letettem lábam, így pont mellkasig ért a folyadék. A medence vizéből a szemeimbe is került egy kevés, így próbáltam dörzsöléssel jobbá tenni. Aztán mikor elvettem kezeimet szemhéjamtól, ő már kevesebb, mint fél méterre volt tőlem. A világítás alulról érte arcát, az pedig kihozta vonásait, így még furcsább volt a szituáció.
 - Láttál már hasonló sorozatot? - törte meg a meglepett hallgatásom okozta csendet.
 - Azt hiszem - vontam meg vállam, miközben egymás szemébe néztünk.
 - Túl sablonos lenne, ha megtörténne, amire vár a közönség? - lassan megráztam a fejem. Lepillantottam ajkaira, majd azzal a lendülettel összeérintette őket az enyémekkel. Egy rövid ideig ott tartotta, és végül eltávolodott, mosolyra húzva száját. Akaratlanul is követtem cselekvését. - Akkor harapnivaló ajkaim vannak? - húzta fel huncutul szemöldökét, mire arcába fröcsköltem.
 - Bolond - indultam meg kifelé.
 - Ki mondta, hogy kimehetsz? - szólt utánam.
 - Nem csinálhatom azt, amit akarok? - úsztam tovább a lépcsőkhöz, rá sem nézve a fiúra.
 - Ez az én házam, tudod te is.
 - Még mindig a szüleidé, drága YoonGi - kiértem a fűre, mire a ő is kitápászkodott a vízből, ekkor nyílt is a kert felé vezető ajtó.
 - Mi történt idekint? - jelentek meg az említettek.

10. Nightmares (+12)

(Ajánlott zenék a részhez: BTS Jin - Awake (piano cover) ; Lia Marie Johnson - Champagne)

/JungGi pov/

 - Legyen - sóhajtást követően adtam engedélyt egy léleknek, hogy belém szálljon. 

 - Dőlj le az ágyra - félre tettem a festményt, és úgy tettem, ahogy SunBin mondta. - Vegyél egy mély lélegzetet és lazulj el, engedd, hogy HeiRan segítsen neked - ellazultam, lehunytam szemem és ekkor éreztem a hideg fuvallatot, ahogy végig járja testemet, ahogy hirtelen bennem maradt e érzés. Egy fehér szobába kerültem, amint kinyíltak pilláim. A helyiség közepén voltam, törökülésben. Az egyik sarokban egy sötét hajú, korombelinek tűnő, zöld ruhát viselő lány gubbasztott. Megpróbált kiszedni valamit a falból. Feltápászkodtam, és mellé sétáltam. Megpillantottam, hogy valami tőr szerűség ragadt a felületbe, azt próbálta kihúzni. A szúró szerszám körül a fehér fal kissé omlani kezdett, és kinézete hasonlított egy elfertőződött vöröslő sebre, amely halált is okozhatna.
 - Te volnál HeiRan? - törtem meg a csendet, mire hangom pingpong labdaként visszhangzott a világos falak közt. Hümmögött egyet, és erőlködött tovább, hogy segítsen rajtam. - Az lenne az a valami, amit bennem hagyott?
 - Igen - engedte el, és egyenesedett fel fáradt ábrázattal. - Nagy szerencséd, hogy még élsz, JungGi. Valami nagyon erőszakos halált halhatott, aki megszállt. Menj arrébb egy kicsit - váltott hirtelen témát, mintha csak egy ötlete jött volna. Ezután megfogta mindkét kezével a tőr nyelét. - Menj még messzebb és akár be is foghatod a füled. És kérlek, mondd meg SunBinnak, hogy tegye meg nekem azt a szívességet, amiről beszéltünk.
 - Mire készülsz?
 - Bebizonyítom neked, hogy a jó mindig erősebb a gonosznál - sóhajtott egyet, én pedig száműztem magam a szoba legtávolabbi pontjára, ahogy kérte. Felé néztem ugyan, de fülemet elfedtem tenyereimmel. A segítőm egész teste élénk smaragd színben kezdett izzani, és mint egy felrobbanni készülő bomba, egyre nagyobb fényt bocsájtott ki magából. Mikor pedig már legnagyobb volt a zöldesség, meghallottam fájdalmas sikolyát, és ekkor elporladt minden. A szúró fény eltűnt. Odalépkedtem óvatosan, ahol előbb még a fegyver és a lány volt. A tőr elégett, az azt körülvevő fertőzött részek pedig visszahúzódtak teljesen. Az ártatlan teremtés helyén pedig egy apró fehér virág maradt csupán. Leguggoltam, felvettem azt a földről, végül mosolyra húztam számat.
 - Köszönöm - suttogtam, majd kinyitottam szemem a saját hálószobámban és felültem az ágyamban.
 - Mi történt? Minden oké? Mi van HeiRannal? - ült le mellém aggódva a szellemlátó.
 - Azt hiszem, feláldozta magát értem - fülem mögé tettem hajam, ahogy felnéztem SunBinra. - Eltűnt az, amit az előző lélek hagyott maga után. És akárcsak egy bomba, elporladt ő is, de most már visszatért az a régi érzés. Fáradt vagyok - megsimogatta vállamat.
 - Ennek örülök. Örülök, hogy jól vagy - mosolyodott el.
 - HeiRan azt üzeni, hogy tedd meg neki azt a szívességet, amiről beszéltetek. Csupán ennyit kért - elgondolkoztam, hogy milyen jószívű ember lehetett, ha feláldozta a még itt tengődő lelkét értem, hogy normálisan élhessek. Bár ezek után, biztosan másképpen fogok tekinteni a világra. A jó mindig erősebb a gonosznál. - keringett e mondat a fejemben.

 - Akkor szeretnél pihenni egy kicsit, úgy látom - bólintottam kijelentésére. - Én ennek a tudatában lelépek és elintézem, amit ő kért tőlem - kikísértem az ajtó elé, majd kedves arckifejezéssel és lelkesen integetve távozott a tavaszi délutánba. Jómagam meg úgy döntöttem, hogy huszonöt napi fennlét után aludni szeretnék végre.

/SunBin pov/

Elhatároztam, hogy még aznap felkeresem a feláldozó lány szüleit. Meghagyta nekem a címüket, így könnyű dolgom volt, néhány buszmegállónyira voltak csupán. Becsöngettem, amint odaértem a régi stílusú, barnás színű ház elé. Az ajtó mellett, egy lámpásban egy fehér gyertya égett nyugodt lánggal. Gondoltam, hogy lányuk miatt helyezték ki.
 - Jó napot! Segíthetek? - nyitott ajtót egy negyvenes éveinek vége felé járó nő.
 - Öhm, igen - el se terveztem, mit és hogyan mondok. - Ön lenne HeiRan anyukája? - szemeiben azonnal könny gyűlt a név hallattán.
 - Honnan ismerted őt?
 - Ez egy hosszú történet és szeretném, ha hinne nekem - sóhajtott egyet, majd beinvitált a nappaliba. Leültünk, megkínált valami innivalóval, majd a vizes pohárral a kezemben kezdtem neki a mesélésnek. - Nem tudom, mennyire hisz a szellemekben és a látókban, de beszéltem a lányával..a halála után. Egyébként nem ismertem, de azután, hogy segített az egyik barátomnak is, biztos vagyok benne, hogy jó ember volt életében. Ő akarta, hogy megmondjam Önöknek, a szüleinek, hogy a halála csupán egy baleset volt, nem öngyilkosság. Nem akart még meghalni, csupán túl fáradtan ült be a vízbe az iskola után. Nem akarja, hogy tovább hibáztassák magukat, hogy elrontottak valamit a nevelésében vagy, hogy azt higgyék, nem figyeltek a jelekre eléggé. Azt mondta, hogy nagyon szerette Önöket. Viszont ma tovább ment, átkelt a másik oldalra, feláldozta a már halott, de még itt ragadt lelkét, hogy segítsen egy élőnek. Így biztos helye lehet valószínűleg odafenn.
 - Ez mind igaz, amit mondtál? Te ilyen látó vagy, ahogy mondtad? - bólintottam kérdéseire. - Oh, istenem - tette kezét szája elé. - Köszönöm, hogy ezt elmondtad, kedves. Tehetek érted valamit cserébe?
 - Dehogy, én csupán galambpostaként szolgáltam. Ez a dolgom, úgy tűnik. A túlvilág üzeneteit továbbítom az élőknek - mosolyogtam rajta ekkor, de valahogy úgy éreztem, hogy most fognak csak igazán rám szállni a lelkek.


/KyungRi pov/

A hétfői másnaposságom maradékát még mindig éreztem a keddi munka közben, főleg ha az az átkozott csengő megszólalt amint bejött egy újabb vendég. Túl voltam már két fejfájás-csillapítón, egy bögre kávén és két energiaitalon, de mintha tarkón ütöttek volna egy lapáttal. Ezt az elméletet fel is terjesztettem SunBinnál, de ő sem emlékszik semmire.
Olyan dél környékén kolléganőm bejelentette, hogy eltávozik ebédelni, addig beugrottam helyette a pultba. Természetesen pont időben megjelent a szokásos bőrdzsekijében, nagyképűen meglibbentve haját, ahogy az ajtó becsukódott mögötte, majd a pulthoz lépve, megigazítva ismét kabátját a drágalátos tánctanár.
 - Lesz egy Grande Americano és ha te is óhajtasz valamit, kifizetem - az az elviselhetetlenül aranyos mosolyával körítve rám pillantott.
 - Egy Americano - megfordultam, hogy elkészítsem az italát, közben próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy valóban milyen helyes. Gáz bevallani, de tényleg jó géneket kapott. - Parancsolj. Az árát pedig tudod már.
 - Ne legyél ennyire megfeszülve, ha engem látsz, KyungRi - tolta elém a pénzt. - A visszajáró legyen borravaló - kacsintott rám, majd távozott a bárból. Szinte már ott tartottam, hogy csupán a pillantásától elolvadok, de visszatartottam magam a pletykák miatt.

A rákövetkező nap, szabadnapom alkalmából, JiMin termében gyakoroltam a felvételizős számomat. Csupán egy baj volt. Hogy nem bírtam kiverni HoSeokot a fejemből, főleg a mosolyát. Azt az ezer wattosat. Így a koncentrációm nem oda irányult, ahova kellett volna. Megálltam a tükör előtt, végig néztem magamon, és tudtam, hogy nem leszek elég jó az egyetemre, és ha azt nézzük, HoSeok mellé sem. Vettem egy mély levegőt, majd elkezdtem a dalra mozogni, ami a hangfalakból szólt. Kecses akartam lenni a lassú melódiára, előadási módomat csiszolgattam, aztán megcsúsztam. Nem ficamodott meg semmim, csupán fenekemre estem egy kicsit lendületesebben, de ott és akkor éreztem, a világegyetem rám nyomta a bélyegét, hogy valóban nem vagyok elég jó, és nem is kellene tovább folytatnom. Feltápászkodtam a földről, leállítottam a zenét, ami még épp nem ért véget, mikor kopogást hallottam az ajtón.
 - Be lehet jönni? - ekkor a dekoncentrációm oka kukucskált be a résen.
 - Gyere, éppen végeztem úgyis. Csak átveszem a cipőmet.
 - Ne, ne - állított meg karomnál fogva. Mellém sietett, letette táskáját az enyém mellé, majd betolt a terem közepére.
 - Mit akarsz? - a telefonomhoz lépett, egy random címre nyomott, majd visszalépdelt mellém. - Nekem mennem kellene.
 - Hova sietsz? Nem szabadnapod van?
 - Őszintén, nem akarok a közeledben lenni - valójában meg hazudtam.
 - Nem számít - mögém állt. - Nézz engem a tükörben és kövesd a mozgásom - keresztbe tett kézzel álltam. - Ha megteszed, amit kérek, előbb szabadulsz - végül beadtam derekamat neki. Ha karját emelte, akkor én is. Ha oldalra lépett, én is.
 - Mit a faszt akarsz ezzel elérni? - keltem ki magamból.
 - Túl mereven csinálod a dolgokat - úgy kritizált, mintha kértem volna tőle.
 - Mert itt vagy.
 - Mi lenne, ha a zsűriben ülnék? Akkor az egész felvételidet feláldozod, csak mert nem kedvelsz valami okból kifolyólag? - megütötte fülemet a kérdése.
 - Honnan tudsz a felvételimről? - fordultam felé.
 - Titok - húzta mosolyra száját. - Segíteni szeretnék, hogy sikerüljön bejutnod. De csak akkor tudok, ha elengeded magad.
 - Nem kell a segítséged - indultam meg táskám felé.
 - Hallottam, hogy elestél - megtorpantam.
 - Még mindig nincs szükségem a segítségedre - fordultam vissza felé, szarkasztikusan rámosolyogtam, majd folytattam utamat a hátizsákom felé, amikor hirtelen felkapott a fiú a térdhajlatomnál és hátamnál tartva engem. - Tegyél le! - parancsoltam rá.
 - Nem is ismersz. Miért ítélsz el holmi pletykák miatt? - nézett szemembe.
 - Mert igazak - elvesztem.
 - Honnan veszed, hogy nem ők hazudnak? Hallottad már tőlem a történeteket? Nem hinném - lenyugodtam a kapálózással. - Csupán segíteni szeretnék a tánccal, mint tánc tanár. Ennyi.
 - Letennél végre? - leengedett a padlóra, de továbbra is tekintetemet követte.
 - Mit mondasz? - egy rossz érzés járt át, hogy valami hátsó szándéka van az egésszel, viszont győzött a rajongói énem.
 - Legyen. Segítesz nekem a táncba, én meg minden nap állok neked egy Americanot.
 - Rendben - nyújtotta kezét, amit meg is ráztam. - Akkor folytatjuk? - automatikusan a tükör felé fordultam, de vállamnál fogva száznyolcvan fokot forgatott rajtam tengelyem körül. - Nézz végig a szemembe, miközben lemásolod a mozdulataimat. Viszont néha el kellett pillantanom íriszeiből, hogy felfogjam mit változtat a mozgásában, ekkor az államnál fogva emelte vissza tekintetemet az övére.
 - Nincs ekkora térlátásom, HoSeok - álltam le az adott mozdulattal. - Muszáj néha más felé néznem.
 - Igaz, de így terjesztheted ki azt.
 - Értem - nem tudom, miért hittem neki. Talán egy oltári baromságot mondott amúgy, viszont valószínűleg a hülye belső énem, akinek tetszik a fiú mosolya, csupán több időt akart tölteni vele. És valójában minél többet néztem sötét szembogarát, annál jobban kezdtem bele esni a bőrkabátos tánctanár személyébe.
 - Akkor ezek után azt gyakoroljuk, hogy mennyire megy a free style - kizökkentett a gondolataim szénakazaljából. - Hiphop? R&B? Ezek játszanak a telefonodon?
 - Azt hiszem - szinte nem is tudtam, mire válaszoltam.
 - Ez megfelel - elindult egy dal, amelyről azt sem tudtam, hogy még a lejátszási listám részét képzi. - Én táncolok egy kicsit, aztán te, akár csak egy tánc harc. Rendben? - bólintottam. Bemutatta tudományát, amit utána próbáltam lekörözni kevesebb sikerrel. Az ő részénél ezúttal szinte körbe táncolt, amit én leutánoztam. A kisebb hangokra koncentráltam, azokra törekedtem építeni mozdulatsoromat. Minden alkalommal lekörözve éreztem magamat mégis. Végül is, ő már ebből él, nem? - Ennyi van benned? - mikor én jöttem, ez alkalommal kicsit tekergősebbre vettem a figurát, a zene pedig pont akkor ért véget, mikor a szemeibe néztem, tőle körülbelül fél méterre. - Gratulálok! Kibírtál velem egy táncórát. Fogadjunk, hogy belém is zúgtál - intézte útját táskájához.
 - Ennyire nem kell kimutatnod, hogy mennyire nagyra vagy magaddal - fordultam irányába.
 - Tudod, minimum ennyire magabiztosnak kellene lenned, hogy megálld a helyed táncosként. Mit csinálsz, ha több száz ember téged néz? Befosva hazakullogsz? Amíg együtt dolgozunk ezen az egészen, vegyél át egy kis magabiztosságot, mert kis anyám, te lemaradtál, amikor osztották.
 - Kedvesség nem járt mellé esetleg?
 - Majdnem jó a hanglejtés, gyakorolj még - került ki és hagyott magamra a helyiségben. - Holnap kérem az ingyen Grande Americanomat - emlékeztetett, mielőtt átlépte volna teljesen a küszöböt.

9. Spirit (+16)

(Ajánlott zenék a részhez: CYN - I'll Still Have Me ; Imagine Dragons - Demons (cover) )

/SunBin pov/

A rákövetkező nap reggelén korán keltem, mivel a Cheonsát én nyitottam aznap. Így az eléggé hajnalnak számító órákban botorkáltam le valami innivalóért, mielőtt elindultam volna. Hátizsákommal a vállamon tértem be a konyhába, ahol összefutottam falszomszédommal.

 - Mégis mi volt a bajod tegnap? - fontam össze karjaimat magam előtt megállva előtte pár méterre.

 - Még mindig nem a te dolgod, ami velem történik, amit csinálok, mivel te csupán egy vendég vagy itt. Egy árva. És igazán leléphetnél, jobb lenne mindenkinek - kikerült ismét, akárcsak nem oly rég.

 - Szerinted az a megoldás, hogy ellököd a szeretteidet magadtól, ha bajod van? - fordultam azonnal utána, mire megtorpant, és rám nézett. - Az a megoldás, hogy nem beszélsz senkivel a problémáidról? Mert igenis kellene, mert látszik, hogy történt valami, hogy történik valami a fejedben. Te nem ilyen voltál pár napja. Nem ez a megfelelő út.

 - Majd én eldöntöm, hogy mi a jó nekem, csak ne állj az utamba - vándorolt vissza az emeletre.

 - Hidd el, nem fogok - szóltam még utána.

Kicsit mérgelődve indult a napom, de mégsem hagytam igazán, hogy ez kihatással legyen a munkámra. A mosolygás még ment. KyungRi viszont észrevette a változást rajtam, így javasolt egy 'felejtő' tevékenységet. Kolléganőm végül rávett, hogy a másnapi szabadnapunk tudatát használjuk ki, és menjünk el inni. Soha eddig, a megélt éveim alatt nem ittam még. Nem is úgy terveztem, ahogy kisült az egész. Az utolsó, amit még felfogtam, hogy a lány elveszi a telefonom.

/YoonGi pov/

Estefelé, mikor nem sikerült a dalt tovább csiszolnom, a konyhába száműztem magam, és kerestem valami rágcsálnivalót, hátha folytatni tudom azután, de végül JiMin megpaskolta vállam, amivel teljesen kizökkentett a dallamból.

 - Hyung, velem jönnél valahova?

 - Minek? - ráncoltam össze homlokom a hirtelen ötletre.

 - Sürgős, gyere már! Útközben elmondom.

 - Rendben - sóhajtottam végül.

Beültünk kocsijába, és nem olyan messze, egy soju sátornál, meg is álltunk. Ekkor pillantottam meg a két leányzót, akiről beszélt JiMin, akik éppen lehúztak egy-egy felest, majd a pohárkát a fém asztalhoz csapták. Mindenki, aki a kifőzde sátrában tartózkodott, felfigyelt. A fiú megindult feléjük, én pedig értetlenül néztem mostohaöcsémre, hogy minek kellett vele jönnöm.

 - Figyelj, én hazaviszem KyungRit, mert különben baj lenne - tért vissza a autó mellé az egyik alkohol szagtól bűzlő fiatallal. - Te addig maradj itt vele - biccentett falszomszédom felé. - Nem sokára visszajövök értetek - beültette az előbb említett személyét az anyósülésre, míg én elrugaszkodtam a jármű oldalától, majd ahhoz a bizonyos asztalhoz léptem.

 - YoonGi! Szia! Tudod, mi volt az álmom régen? - ültem le SunBin mellé, míg ő a szürke felületre könyökölt felém pillantva, nem túl józan állapotban. - Mindig is egy bandában akartam énekelni. Gyerekkoromban megtiltották, hogy a dél-koreai kpop bandák bármelyikét is hallgassam, akár titokban is. Viszont mégis hozzájutottam az új dalokhoz egy barátom által. Egy nagy vágyam volt, hogy én is dalt adhassak ki. Hülyeség? - tette mindkét tenyerébe állát, nagyokat pislogva.

 - Legalább vannak céljaid, de inkább menjünk haza, ne kéne megvárnunk, mire JiMin vissza.. - fogtam meg karját felállva.

 - De én nem akarok még menni - nyöszörgött félbeszakítva, karját elrántotta. - Nem iszol velem egyet?

 - Akkor a hátamon viszlek, ha nem jössz - felpillantott szemeimbe, majd fel is pattant rám. - Kellett nekem mondani - miközben haladtam hazafelé lesúlyozva, vígan dudorászott valamit hátamon csüngve.

 - YoonGi-ah - szólalt meg, mikor a ház elé értünk. - KyungRi néz ilyen doramákat. Megnézel velem egyet?

 - Nem nézek én ilyen csajos dolgokat - tettem le őt óvatosan az előszobában.

 - Na! Ha nem nézel velem, akkor elszököm és rád fogok mindent - végül beleegyeztem, ezért leültünk a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. Éppen anyám egyik sorozatának sokadik része ment azon a csatornán, így félretettem a távirányítót. A helyiségben csupán a televízió nyújtott fényt, vigyáztam is, nehogy a szüleim felkeljenek a szobájukba beszűrődő világításra, illetve hangokra. Írtam egy gyors sms-t JiMinnek, hogy hazahoztam a részeg majmot, így nem kell értünk visszamennie oda. Éppen a tévére pillantottam, mikor egy csók jelenet folyt.

 - Na, én nem nézek ilyeneket - rugaszkodtam el a kanapétól, de SunBin visszarántott.

 - Dehogynem - jelentette ki egyszerűen, majd fejét ölembe helyezte, a berendezés felé fordulva figyelte az eseményeket.

 - Tetszik ez neked egyáltalán? - hümmögött egyet. - Még mindig részeg vagy?

 - Mondjuk - egyszerű választ kaptam.

 - Akkor sem értem, mit lehet ezen kedvelni.

 - Én se fogom megérteni, hogy a jövendőbeli barátnőd mit fog kedvelni benned, ha egyáltalán lesz ilyen - pillantott rám egy pillanatra. - Vajon a hajad esését? - megfordult ölemben, tarkója érte combomat, ujjaival elkezdte birizgálni tincseimet, amelyek a homlokomat takarták. - A puha pofidat? - nyomta meg mutatóujjával arcom. - A zenei tehetséged? A hangulatingadozásaidat?

 - Nem nézed? - néztem fel a fényforrásra.

 - A csillogó szemeidet? Az éles beszólásaidat? Vagy éppen a harapnivaló ajkaidat, amikkel kiejted őket? - fokozta kérdései sorát.

 - Itt hagylak, ha nem nézed.

 - Üres fenyegetés. Ha itt akarnál hagyni már rég a saját szobádban lennél. Talán nem teljesen, de ismerlek, YoonGi - mosolyodott el szája sarka. - Viszont te titkolózol és ellököd az embereket magadtól. Miért? Meg akarom tudni. Te meg csak rámordulsz mindig.

 - Te tényleg részeg vagy.

 - Talán. Viszont most tisztábban látok mindent - ajkai mozgását figyeltem, majd közelebb hajoltam hozzá, szinte már majdnem megcsókoltam, de mégsem.

 - Valóban harapnivaló ajkaim volnának? - egyenesedtem vissza. Válasz nélkül hagyott, összébb húzta magát, fejét a tévé felé fordította, amit csupán megmosolyogtam. Nem sokkal később észrevettem, hogy lassabban veszi a levegőt. - Alszol? - megfordítottam fejét és a kérdésemre igenleges választ kaptam. Ekkor álmában hátára fordult, megfogta kezemet és összekulcsolta ujjainkat. Egy ideig néztem összefont kezeinket, majd óvatosan lefejtettem magamról, megfogtam térdhajlatánál és hátánál keresztbe, így keltem fel vele, felvittem szobájába, majd miután betakartam őt, magára hagytam. - Mit műveltél velem, SunBin? - vettem le kezemet a kilincsről, mikor becsuktam magam után ajtaját. - Már nem tudom, mit csináljak, hogy ne fájjon neki annyira. Később majd egyszerűbb lesz döntenem, de most már úgyis késő.

/SunBin pov/

Nyitogattam szemeimet, koponyám ketté akart válni és leesni a nyakamról a fejfájástól. Nem emlékeztem arra, hogy tegnap este mit csináltam, miután megittam életem első felesét. Levánszorogtam a halántékomat fogva a konyhába. YoonGi a tűzhely előtt sertepertélt éppen, meglepő látvány volt számomra a kora reggeli órákban egy eleven YoonGit látni a földszinten, főleg a konyhában.

 - Mit csinálsz? - rekedtesnek hangozhattam első szavaimmal a nap folyamán, így köhögtem egyet a kérdésem végén, hátha jót tesz torkomnak.

 - Ülj le - helyet foglaltam az egyik széken az ebédlő asztalnál, közben a szorgoskodó fiú kézmozdulatait néztem, míg le nem tette elém a tányér gőzölgő levest. - Jó étvágyat - leült a velem szemben lévő székre egy kekszes zacskóval, hátra dőlt és egyesével ropogtatta azokat.

 - Jó illata van. Főztél már ilyet?

 - Csak kóstold meg végre - húzta fel szemöldökét, majd megfogtam a kanalat és számhoz emeltem azt egy kis adagnyi levessel rajta. A számban azonnal éreztem, hogy kissé túlzásba vitt valamit. - Ez iszonyatosan sós, YoonGi.

 - Ha nem jó, megeszem én - már nyúlt volna érte.

 - Megeszem, mert kedvesen csináltad nekem.

 - Emlékszel te a tegnapra egyáltalán? - vett egy újabb darab ropogós burgonya darabot szájába.

 - Nem teljesen. Történt valami esetleg?

 - Nem, nem igazán. Csak egy lány tegnap megjegyezte, hogy harapnivaló ajkaim vannak - félre is nyeltem erre a mondatára ételem.

 - Hogyan?! - néztem rá. - Én voltam az...? - sütöttem le tekintetem, mire hümmögött egyet. - Többet nem mondtam, igaz? - elhúzta száját, mint aki nagyon gondolkozik a múlt eseményein. - Mondd már!

 - Nem történt semmi. Felvittelek a szobádba, hogy kialudhasd magadból a részegséget.

 - Miért érzem azt, hogy hazudsz?

 - Mert hazudok - elmosolyodott és egyúttal fel is kelt a székről, elhagyta a konyhát, és JiMin érkezett a helyére, mielőtt még utána szóltam volna.

 - Jó reggelt! - rákönyököltem az asztalra, fejemet tenyerembe tettem, mikor köszönt az előbb említett. - Ki csinálta a levest? - állt a tűzhely elé. Megkóstolta az ételt, majd felém fordult. - Az a jó madár volt a tettes, ugye? - bólogattam, miközben már csak bal kezemmel támasztottam ki fejem. - Mi történt este?

 - Én magam se tudom, mit csináltam. Túl sokat ittam, YoonGi pedig nem mondta el a történteket. Amúgy nekem csinálta a másnaposságom ellen. Bár igazán visszajöhetnének az emlékeim - folytattam levesemet, majd mikor befejeztem, a mosogatóba tettem tányéromat és visszaültem helyemre. JiMin is éppen reggelijét fogyasztotta. - Neked nem mondott semmit? - megrázta fejét. - Egyél csak, én kikérdezem őt - bólintott, majd elhagytam a helyiséget. A keresett személyt a nappaliban találtam, a kanapén elnyúlva. - Légyszíves, mondd el, mi történt - törökülésben mellé ültem, felé fordulva.

 - Miért kellene?

 - Mert nem emlékszem semmire, és megkértelek.

 - Semmi jó nem származik belőle és addig jobb, amíg nem emlékszel rá, Binnie - a pillantását sem fordította felém.

 - Biztos történt valami olyan, mert tegnap azt sem akartad, hogy az utadba álljak. Most meg csináltál nekem levest is, mint valami gondoskodó barát. Ok nélkül senki sem változik meg - felálltam és ott hagytam, felmentem szobámba.

Később amikor kijöttem onnan, az emeleti folyosón összefutottam vele. Egész közelről került ki.

 - Nem elég nagy a folyosó neked? - fordultam irányába. Megtorpant, visszahátrált hozzám. - Nem is tudsz válaszolni?

 - Ne állj az utamba, ha haladni akarok előre, ahogyan és ahol akarok.

 - Alkalmazkodni kellene és nem parancsolgatni - felemelt fővel hagytam őt, és elindultam dolgomra, pontosabban, hogy találkozzak TaeHyung barátnőjével, hogy végre segítsek neki álomra hajtani fejét.
HeiRannal - a szelemmel, aki egy csekély kérésért cserébe hajlandó megszállni az ártatlan lányt és kiszedni belőle, ami nem odavaló - az oldalamon ballagtam JungGi háza felé. Mosolyogva nyitott ajtót a lány, és engedett be engem - minket - az előszobába. Azután szobájába invitált, hogy a festményeket is megnézzem, amelyek mind valamiféle emlékképeket takartak, de öntudatlanul készítette őket, nem is tudja, mit jelentenek. Az ágyon éppen egy hullámtöréses jelenet feküdt.

 - Őszintén nem tudom, honnan jönnek ezek - jelentette ki a festmények tulaja, lehuppanva a hullám mellé.
 - Segíteni fogok neked. Tulajdonképpen fogunk - javítottam ki magam.
 - Hogy érted?
 - Ne akadj ki, de itt van mellettem egy szellem, aki segíteni fog neked.
 - Nem, nem és nem. Hogy gondoltad, hogy még  egy szellem megszáll engem?
 - Ő jóindulatú szellem. Aki megszállt, gonosz volt, valószínűleg erőszakos halált halt, így maradt benned egy olyan része, mely nem hagy aludni, a lélekdarab miatt fested mindezt - mutattam körbe a vásznakon.
 - És belőle nem fog bennem maradni egy darab, ahogy az előzőnél? - hangjában megjelent az aggódás.
 - Nem, vagy ha mégis nem fogod észrevenni, és végre eltűnnek az emlékképek, tudsz majd aludni - csend költözött a helyiségbe. Száját rágta, hogyan is döntsön, de végül felkelt az ágyról, sóhajtott egy mélyet.
 - Legyen.

8. Through the wall

(Ajánlott zenék a részhez: RED - Not Alone ; EDEN - drugs)

/SunBin pov/

Bezártuk KyungRival a Cheonsát este nyolckor, miután mindent összerámoltunk. A bár előtt már ott várakozott a Min família egyik autója, amiről tudtam, hogy nem JiMiné.

 - Itt a lovagod - biccentett ő is a jármű felé, ha még véletlenül nem vettem volna észre.

 - Nem a lovagom - mordultam rá.

 - Nem a lovagom - figurázott ki ismételten. - Mindegy is, holnap te nem vagy, szóval jó szórakozást. Majd mesélj, mi volt - ölelt meg elköszönésül. Odabattyogtam a kocsihoz, bepillantottam az ablakon és egy mosolygó YoonGi tekintett rám vissza, így kinyitottam az anyósülés felőli oldalt és behuppantam.

 - Köszi, hogy értem jöttél - kötöttem be magam.

 - Nyugi, holnap megint JiMin furikázik veled, mert dolgom lesz délután.

 - Ezt nem kötelező senkinek. Tudok buszozni is - tettem táskámat ölembe.

 - De ha megtesszük neked ezt a szívességet, akkor mi van?

 - Köszönöm szépen. Mehetünk? - beindította a motort, aztán el is hagytuk a parkolót. Hazafelé épphogy halkan szólt egy számomra ismeretlen zene a rádióból. Valójában nem volt, miről beszélgetnünk, ezért az utcákat vizslattam, amik mellett elhaladtunk. - És mi dolgod lesz holnap? - érdeklődtem.

 - Magánügy - jelentette ki.

 - Ez is hozzátartozik ahhoz a bizonyos okhoz, amit nem akarsz elmondani? - pillantottam rá, mire bólintott egy határozottat. - Akkor ne is kérdezősködjek többet? - megrázta fejét egy szó nélkül. - Rendben - az út hátralévő részében így hát meg sem szólaltam.

A ház elé kanyarodtunk, leállította a motort, és már ki is szállt a járműből. Én csupán egy mély sóhajt követően kecmeregtem ki, hogy betérhessek a rezidenciába. Odabent már nem is láttam a sötét hajkoronát, így egyedül foglaltam helyet az asztalnál, hogy vacsorázzak. Mikor végeztem ételemmel és felértem szobámba, lefeküdtem ágyamra, hátha áthallok valamit a fal túloldaláról, de semmi. Egy neszt se érzékeltem, gondoltam már úgyis alszik, így elmentem lezuhanyozni, aztán próbáltam elaludni, hogy ne indítsak zombi apokalipszist másnap. 

Kinyílt a szemem, egy ismerős környezetben ébredtem, de nem a Min család otthonában.

 - Olyan hideg van - keltem fel a földről. Körülöttem már szeretteim feküdtek élettelenül. Felemeltem fejem, egy régi ismerős pedig felém tartotta ezúttal azt a fém darabot. - Nem jönnek? - néztem a fákra.

 - Most nem menthetnek meg, drága SooRin.

 - Nem lehet így vége - szúró pillantással tekintett le rám, mivel jóval magasabb volt a kilenc éves énemnél.

 - Senkit sem érdekelsz már odafent, főleg nem a sorsod.

 - Odafent? - azzal főbe lőtt, a testem meg a homokba hullt, de nem éreztem az érkezést, csupán a való világban riadtam fel e csodálatos emlékképpel kavarodott rémálomból. - Odafent.. - dőltem vissza a párnámra. Majd azzal a lendülettel keltem is fel, hogy megnézzem, mennyi az idő. Hajnali ötöt mutatott a telefonom, de éreztem, hogy úgyse tudnék visszaaludni. Leballagtam a konyhába, hogy igyak valamit, viszont ott találtam YoonGit is. Éppen a pulton támaszkodott, fejét lehajtva, szemét behunyva ácsorgott. - Minden oké?

 - Mit keresel te ilyenkor idelent? - hirtelen egyenesedett ki, megfordulva.

 - Én kérdeztem előbb - megfogta a vizes poharát, megitta, majd lecsapta azt a pultra.

 - Minden teljesen rendben van. Ha megbocsátasz, megyek alszok egyet, amíg nem jönnek anyámék üzleti partnerei.

 - Mikor jönnek?

 - Hét-nyolc körül - épphogy visszaszólt még, mielőtt eltűnt volna az emeletre. Sóhajtva fordultam a szekrények felé, hogy vegyek egy poharat le magamnak. Aztán lassan elkortyolgattam a vizemet, és ugyanúgy visszatértem a szobámba, mint falszomszédom. Nem mondanám, hogy hallgatóztam, de csendben voltam, hátha átszűrődik valami az előbb említett személy zugából. Halk dallamot észleltem, ami kellemesen csengett, de nem igazán hasonlított az eddig hallott zenéire. Megbizonyosodott bennem, hogy tudnom kell, mi folyik YoonGi fejében, életében. Mi az a bizonyos ,,magánügy", amiről senki sem tud. Ezernyi meg ezernyi lehetőség játszódott le a gondolataimban, amíg fél hetet nem ütött az óra. Átöltöztem pizsamámból egy normális öltözékbe, majd leültem törökülésbe az emelet korlátjaihoz, ahonnan le lehetett látni a nappaliba, és lepillantottam az ott beszélgetőkre. A ház ura és asszonya egy számomra ismeretlen, ránézésre házaspárral eszme cserét folytattak, nevetgéltek.

 - Ők a Moon család - huppant le mellém JiMin. - Csak úgy hívjuk őket, újgazdagék. Amerikában laktak valahol, és olajat találtak rejtélyes módon. Persze, meggazdagodtak belőle rendesen. Az a gyerek is örökbefogadott, aki most jön ki a konyhából, mivel a nő nem akarta elrondítani a testét egy szüléssel. Azóta el van kényeztetve a kölyök. De anyuék is utálják őket.

 - Akkor miért nevetgélnek? - figyeltem a lentieket továbbra is.

 - Ez az egész a pénzről szól. Hidd el, ha nem lennének a felső osztályban, meg se hívták volna őket. Ez csupán színlelés - tartott egy kis szünetet. - Viszont megy az üzlet, Sunny.

 - De biztosan vannak még könnyen irányítható újgazdagok odakint. Miért pont ők?

 - Nem mindegy, hogy van pénzed vagy befolyásos is vagy vele. Ezt meg kell tanulni - jelentette ki.

 - Óó! Had lássam csak azt a leányzót - szólalt meg a Moonék asszonya.

 - SunBin! - hívott le Mrs. Min. Felkeltem a törökülésből, hogy lekászálódjak a vendégek köreibe.

 - Itt is van az a leányzó. SunBin. Szép lány, szép név - mért végig az ismeretlen nő.

 - Köszönöm - ennyit tudtam csupán kinyögni.

 - Mit szólnál, ha gyerekeink összeházasodnának? - vetette fel az ötletet boldogan.

 - Nem - vágtam rá.

 - Az a helyzet, hogy SunBin nem a mi vér szerinti gyerekünk, csupán itt lakik velünk.

 - És a fiatok meleg - vetette le magát YoonGi egy szabad helyre a kanapén, amitől még én is meglepődtem.

 - Miről beszélsz, te gyerek? - mordult fel Mr. Moon.

 - Engem jobban megnézett, mint SunBint - kapott be egy rágcsálnivalót a dohányzóasztalon elhelyezett tálból. - Pedig ő tényleg egy csinos lány. Egy fiú, aki heteró, miért ne fordulna utána, legalább annyira, hogy végigmérje? Egyszerű. Nem heteró.

 - YoonGi! - sziszegett rá anyja.

 - Ugyan már, anya, te is észrevetted ezt, nem?

 - Igaz ez, fiam? - fordult a megszólított felé apja.

 - Igen - hajtotta le fejét. - De-

 - Nincs de, takarodj ki a kocsiba - állt fel hirtelen a férfi. - Köszönjünk a vendéglátást, a beszélgetést még folytatjuk - a Moon család úgy húzott ki a házból, mintha kergették volna őket. A Min szülők persze utánuk siettek.

 - Mi volt ez az egész? - nyögtem ki, amikor az ajtó becsapódott.

 - Észre lehetett venni, hogy meleg.

 - Miért kellett megjegyezni ezt? Lehet, nem akarta még elmondani - ekkor már YoonGi is feltápászkodott a kanapéról.

 - Inkább mentél volna hozzá egy meleghez? - lépdelt felém.

 - Nem, de nem a te dolgod, hogy elmondj egy ilyet a szüleinek. Ki tudja, hogy mit kap ez a fiú most otthon miattad?

 - Nem is ismered, miért érdekel? Én csak meg akartalak védeni, hogy ne kelljen egy kényszer házasságba belekerülnöd, csak azért mert itt laksz - tette zsebre kezeit.

 - Hidd el, én is meg tudom védeni magam. Ha húsz évig sikerült, akkor most sem fog kelleni egy személyi testőr - szemébe néztem határozottan, amíg ezeket a szavakat kiejtettem a számon. - És igen, sokszor van az, hogy valaki érdekel, akit nem is ismerek - céloztam ezzel a személyére.

 - Most miért beszélsz így ezzel a cuki fiúval? - jelent meg a múltkori szellem mellettem.

 - Miért nem mész ennyi erővel utána és vigasztalod meg? - vágta a fejemhez.

 - Mert engem nem érdekel ez a gyerek - emeltem fel a hangom ezúttal. - Engem te érdekelsz, csak te egyáltalán nem akarsz elmondani semmit, ami jelenleg történik veled. Viszont ha megbocsátasz, mennem kell dolgozni - kerültem ki ugyanúgy, mint korábban ő engem. Felsiettem a lépcsőn, összeszedtem, ami kellett a táskámba, majd bezárva szobámat, elhagytam a házat. Észre se akartam venni, hogy JiMin szólt nekem, csak el akartam tűnni a Min rezidenciáról egy kicsit.

Délutáni műszakba voltam beosztva aznap a kisboltban, szóval bőven ráértem volna, így lassú tempóban össze-vissza sétálgattam. Találtam egy teret, ami szépen be volt parkosítva. Egy kicsit elidőztem itt, miközben fülemben zene szólt. Egy fa állt nem messze annak központjától, alatta pedig egy fából készült pad várt arra, hogy kihasználják funkcióját. Lehuppantam hát az ülőalkalmatosságra, és néztem az utca embereit, akik megfordultak a parkban. Kicsivel később elindultam, hogy leváltsam ChoRongot a kisboltban. Úgyis mindig örül, ha előbb váltom le.

 - Szia! - léptem be az üzletbe.

 - Hogy hogy ilyen korán?

 - Sétálni volt kedvem - lepakoltam a táskám a szokásos helyre, majd rávettem a pólómra a mellényt, ami az üzlet munkaruhájának felelt meg. - Volt valami érdekes ma?

 - Semmi különös nem történt. Tényleg mi van azzal a fiúval, akivel egyszer itt ettél?

 - Semmi, semmi..dolgozzunk - megcsináltuk szótlanul a kasszaváltást, majd mikor ő távozott ismét egyedül maradtam a gondolataimmal, míg nem megint megjelent a szellem.

 - Szia! - a pult túl oldalán ácsorgott. - Most összevesztetek a cuki fiúval?

 - Nem mindegy neked? - a polcokhoz vándoroltam, hogy feltöltsem azokat.

 - Ha beszélgetsz velem, akkor talán segíthetek is neked - követett.

 - Hogyan? - pillantottam rá.

 - JungGi szeretne már aludni.

 - Honnan tudsz róla?

 - Szerinted a szellemvilágban nem terjednek a pletykák? Nem fogom tudni, hogy a rosszindulatú lélek megszállta azt a lányt, te meg kiűzted belőle? Mindenki azóta rajtad tartja a szemét. Én viszont a segítségemet ajánlanám. Ha az ártatlan teremtés hagyja, hogy én megszálljam, akkor kiszedhetném belőle a gonosz darabot, ami nem engedi, hogy aludjon.

 - Nem fog visszamaradni belőled is valami benne? - zöld aurája kicsit megnyugtatott.

 - Esetleg a halálom emléke? - mosolyodott el. - Későn végeztem az iskolában, és este már nem igazán volt máshoz kedvem, szóval beültem egy kád vízbe, viszont elaludtam, és nem ébredtem fel arra, hogy éppen megfulladok. Gáz halál, előttem volt az élet, de nem kell félned, JungGiban maximum egy kis ambíció marad hátra belőlem.

 - Nem kérsz cserébe semmit?

 - Szeretném, ha megmondanád a szüleimnek, hogy nem öngyilkosság volt. Mióta meghaltam, magukat hibáztatják. Légyszíves, mondd meg nekik, hogy szeretem őket, csupán túl fáradt voltam. Ha szabadnapos vagy, beszélj meg egy találkát a lánnyal, és elintézem a dolgot. Utána remélem, békében nyugodhatok végre - kicsit szomorkás lett arckifejezése.

 - Rendben, megbeszéltük - Este, mikor bezártam az üzletet, elindultam hazafelé. Ezúttal is a lábbuszt választottam járművemül. A utcalámpák alatt elhaladva csoszogtam a Min kastély felé. Mellettem lépdelt hangtalanul, árnyék nélkül a szellem, aki segít majd JungGin. - Egyébként mi a neved?

 - HeiRan voltam élő korszakomban.

 - Sosem kérdeztem még egyik szellemtől sem, de milyen halottnak lenni? - már majdnem hazaértünk.

 - Az elején békés, mint amikor valami problémát megoldottál, szinte nyugodt, de utána ha nem haladsz tovább és megrekedsz, mint én, akkor üres. Nem tudok semmit sem csinálni, nem tudok tárgyakat mozgatni vagy ilyesmi. Átmegyek a falakon, sétálok, nem alszom. Ebből áll a napom, meg néha beülök egy filmvetítésre, mivel úgysem vesznek észre. Gondolkoztam rajta, hogy megszállok egy testet, akinek nincs senkije, nem hiányolnák, de akkor is egy életet lopnék el, szóval feladtam, és most már csak azt várom, hogy végre békésen átkelhessek. Az összes jó szándékú lélek végül ezt akarja, ezt tanuld meg - megálltam a ház bejárata előtt. - Én viszont hagylak bemenni. A szüleimnél töltöm az éjszakákat általában. Megnézem, hogy jól vannak-e - azzal eltűnt az éjszakába.

Másnap este ugyanígy érkeztem haza a Cheonsából is. Azt hittem, ismét a kongó nappali látványa fogad, de ezúttal egy már álmoskásan pislogó JiMin ült a tévé előtt. Valószínűleg rám várt, mivel felpattant, amint meglátott.

 - YoonGi ismét nem jött le enni hozzánk. Valójában mióta tegnap hazajött, azóta megint olyan mogorva, mint volt. Beszélnél vele? - felbotorkáltam az emeletre kérésére. Megnyomtam a gombot, ami jelzett neki, ha be akar valaki menni, mire kinyitotta az ajtót.

 - Nem tudom, hogy ettél-e már valamit vacsorára, ha nem-

 - Nem, nem ettem. Magamra hagynál?

 - Persze - azzal rám csukta az ajtót. Nem tudom, mi történt vele, hogy hol volt tegnap délután, de kiderítem.

7. Glance

(Ajánlott zenék a részhez: Bazzi - Myself ; BTS - Let Me Know )

/SunBin pov/

Talán a levegővételem is bent maradt, mikor egy általa alkotott becenevet hallottam szájából, ami nem sértésnek vagy gúnyolódásnak volt felfogható.

 - Megismerni? - pislogtam még mindig nagyokat, mondandóját megismételve.

 - Mesélj magadról. A gyerekkorodról. Bármiről - támasztotta fejét kezével, szemeiben valódi érdeklődést láttam. Teljesen máshogy viselkedett, mint otthon, a Min házban.

 - Nem igazán érdekes az életem. Kilenc voltam, amikor a szüleim és a nővérem meghaltak. Azóta árvaházban nevelkedtem, ott ismertem meg JiMint is. Csak őt örökbe fogadták a szüleid, szóval egyedül maradtam ismételten. Nagyrészt egymagam tapasztaltam meg az élet dolgait, néha segített az árvaházi nevelőm, de nem igazán bíztam benne. Tizennyolc évesen találtam rá a Cheonsára, és arra a kis közösségre, ami visszaadta nekem a család érzését egy kicsit. Azóta van még két állásom, hogy legyen pénzem akármire, de főleg az a célom, hogy egyetemre menjek és jobb állásom legyen.

 - Nem csúfoltak a szemed miatt?

 - Dehogynem - pont egy mély pontra tudott rákérdezni. - Szörnynek csúfoltak elég sokszor. Viszont túléltem, és erősebb vagyok, mint valaha - mosolyodtam el. - Most te jössz. Ha már kiteregetjük a múltunkat.

 - A családomat ismered. Úgy nőttem fel, hogy mindenre van pénzünk. Hát, hogy úgy mondjam az üzletre lettem nevelve is. Anyámék ezért is akadtak ki, amikor a művészetire akartam menni. Engem a zene érdekelt és nem az üzlet, vagy a kereskedelem. Megengedték, hogy beiratkozzak, de soha nem támogatták igazán a céljaimat. Egy időben még a kosarazásomat is jobban értékelték, mint a zenét. Mint ahogy észrevehetted, otthon nem nagyon szól bármilyen dallam.

 - Miért nem adod ki a dalaidat? Ha befutnál, lehet észrevennék a tehetségedet.

 - Próbálkoztam kiadóknál, nem fogadták el - engedte le az asztalra a kezét.

 - Nekem tetszett, amit eddig mutattál - fogtam meg kézfejét mosolyra húzva számat. - És ilyen esetekben ne azt nézd, hogy ki nem támogat, hogy kitől várnád el, hanem, hogy ki az, aki melletted van mindig, bármi is történjen. Például JiMin biztos nyitott a te dolgaidra, ha beszélgetnél vele.
 - Igen, JiMin meghallgat, ha mondanék neki valamit, vagy ha mutatni akarnék újonnan szerzett darabokat - lepillantott kezünkre.
 - Na, ugye? - húztam el sajátomat. - Éhes vagy? Meghívlak - pattantam fel, miközben felvettem kezembe a visszarakandó könyveket.
 - Végre valami jó ötlet - vette el tőlem a köteteket. Meglepetten gyökerezett földbe a lábam. - Jössz? - biccentett fejével. Bólintottam, majd gyors léptekkel követtem őt, és irányítottam, hogy hol voltak a könyvek. Nem tudom, miért, de egyfajta meleg érzés töltött el, amikor rám nézett.
Amikor a helyére tettük a lexikonokat, elvittem őt a kisboltba, ahol dolgozni szoktam, hogy ott együnk egy-egy levest, mivel erre futotta a pénzemből. Elkészítettem neki a rament, majd elé csúsztattam azt. Leültem jómagam is az egyik pult mellett található székre, aztán enni kezdtem ételemet.
 - És mondd, YoonGi, milyen voltál a kosárban? - érdeklődtem tovább a múltja iránt.
 - Bajnokságokat nyertünk a csapatommal anno, de mióta elballagtam a középiskolából, azóta csupán JiMinnel dobálgatok nagy ritkán a közeli pályán - turkálta az ebédjét.
 - Bajnokból hobbikosaras? Miért elégszel meg ennyivel?
 - Már nem vagyok a régi, nagy sok idő telt el azóta, hogy nem voltam edzésen, szóval már nem lennék bajnok szinten. Meg már nem is érdekel annyira, mint akkor. Most már elvagyok a kis világomban, ahol kumamonnak öltözött lányokkal pózolok - kuncogta el magát, miközben rám sandított.
 - Kellett a pénz, oké? Többet fel nem veszek még egy olyan jelmezt, nagyon melegem volt benne. Azt hittem elájulok abban a büdös cuccban - fejeztem be a maradék rament is.
 - Most miről beszélsz? Nagyon jól állt pedig - nevette el magát ez alkalommal.
 - Ő kicsoda? - könyökölt egy újabb barátkozni vágyó szellem a pultra mellém. - Helyes fiúka - libbent át YoonGi mellé.
 - Senki kedvéért többet olyat nem vennék fel, az biztos - szögeztem le, miközben a lelket figyeltem.
 - Érez valamit irántad, szerintem. Nézd azokat a szemeket. Miért nem fogod meg megint a kezét?
 - Nem - válaszoltam a szellemlánynak, amikor feltűnt, hogy a fiú furán nézett rám. - Nem, nem, tuti nem. Megetted? - bólintott kicsit félve. - Hazamegyünk? - dobtam ki a papír poharakat. - Szia, ChoRong - köszöntem el a kolléganőmtől, aki éppen a pénztárnál szolgált ki egy vevőt. Megvártam odakint, míg YoonGi is kényelmesen kifáradt az üzletből.
 - Ez most mi volt? - ekkor kibújt mögüle a szellem vigyorogva és integetve.
 - Eszembe jutott, hogy nem sokára megy egy sorozat, amit nézni akartam - egyre jobban kerekítette szemét. - ChoRong, aki a pénztárnál volt, így is pletykálgatni fog, hogy biztos randizgatunk, meg ilyenek.
 - Neki van valakije? - megráztam fejem. - Nem is értem, hogy miért érdekel, ha ő ezzel üti el az élete nagy részét - megfogta kézfejem, és azzal integetett az említett lánynak az üvegajtón túlról.
 - Bolond vagy? - kaptam ki kezemet az övéből.
 - Na, menjünk, nézzük meg, mit tud az a sorozat - zsebébe dugta kezeit, majd elindult a megfelelő irányba.
 - Nem busszal megyünk? - mutattam a megállóra.
 - Az túl egyszerű - sóhajtottam egyet, majd követtem őt. Beértem tempóját, szóval egymás mellett lépkedtünk. Csendben, szótlanul sétáltunk célunk felé. Csupán néhány autó, illetve busz mondanivalója törte meg a köztünk kongó dialógus mentességet. Közben a tavaszi szél lengette a bokrokat, a fák lombjait, az ő hajkoronáját. A sötét tincsek a szembe széltől meg-megmozdultak, de tulajdonosuk csak a zebráknál pillantott oldalra, addig a járdát pásztázta.
 - Nem akarsz mondani valamit? - követett még mindig a szellemlány. - Biztos van valami, amit mondanál neki vagy kérdeznél vagy legalábbis megtörhetnéd ezt az istentelenül unalmas csendet.
 - Még mindig nem mondtad el az okát, hogy miért változtál meg, hogy miért nem ettél a szüleiddel, hogy miért ingadozik a hangulatod vagy a viselkedésed.
 - Azt mondtam, hogy miután befejeztem a bakancslistámat, azután mondom el.
 - És mi van azon a bizonyos listán?
 - Ezt nem mondom el előre. Én tudom, mi van rajta, és ennyi, de néhány dolog már már készen van - a lassan húsz perces sétálásunk alatt, most nézett ismét rám. - Ha már egyetem, melyiken gondolkoztál?
 - Igazából, nem tudom - vakartam meg fejem búbját. - Keresgéltem néhányat, de egyik sem nyerte el a tetszésemet úgy igazán, hogy arra pazaroljam a félrelakott pénzem. Viszont előnyösebb lenne, ha tudnék angolul és lenne nyelvvizsgám belőle, mert vannak olyan tantárgyak, amik idegen nyelven folynak.
 - Én segíthetek ebben.
 - Tudsz angolul? - bólintott. - Nem kell, majd KyungRit megkérem vagy-
 - Nem hagyod, hogy segítsek tanulni?
 - Dehogynem. Köszönöm - ekkor befordultunk a ház elé, és beléptünk a kapun. Míg levettem odabent a cipőmet, falszomszédom eltűnt a konyhában, és mikor felegyenesedtem, előttem termett JiMin.
 - Hogy ment? Mogorva volt? - érdeklődött.
 - Nem, normális volt. Vállalkozott, hogy lesz az angol tanárom, hogy segítsen bejutni az egyetemre. És..most nem tudom, mit csinál - fordultam a konyha felé felső testemmel.
 - Normális? Mármint beszélgettetek meg minden? - suttogott felém.
 - Igen, de mi vagy te, egy nyomozó, hogy így suttogsz?
 - Most már nem érdekel a sorozatod? - zavarta meg eszmecserénket az öregember, ahogy lehuppant egy tál chips társaságában a kanapéra.
 - Fura - motyogta. - Gyerekek, nekem viszont muszáj bejátszanom egy kis sziesztát. Anyuék késő délután jönnek, mert valami találkozón vannak. Holnap után meg ide jön majd egy család üzleti dolgokról tárgyalni. Jó szórakozást a sorozathoz - távozott az emeletre. Aztán elfoglaltam jómagam is a helyemet a bőr ülőalkalmatosságon.


/KyungRi pov/

A szerdát SunBin nélkül kellett eltöltenem, így próbáltam asztaltörölgetéssel elütni az időmet, illetve üdvözöltem a vendégeket.
 - Csajszi, gyorsan elmegyek mosdóba. Beugranál addig a pultba? - nem is válaszoltam, csak helyet cseréltem vele. Nem voltak annyira sokan ebben az időszakban, úgyhogy nem volt nagy hajtás.
 - Jó napot, mit adhatok? - fordultam a vevő felé anélkül, hogy feltűnt volna, hogy ki is áll előttem.
 - Inkább csak szia - lenézett kitűzőmre. - KyungRi.
 - Mit adhatok? - felpillantott a táblákra.
 - Legyen egy Grande Americano és téged is meghívlak valamire, mert látom fáradt-
 - Akkor egy Americano - tértem át a kávégéphez, hogy elkészítsem az italt. Végül mikor kész volt, elé csúsztattam és kértem az árát.
 - Akkor neked semmi nem lesz?
 - Háromezer-kilencszáz won lesz - húztam fel szemöldököm.
 - Biztos?
 - Feltartja a sort. Háromezer-kilencszáz - lerakta a pénzt, aztán távozott az egyik asztalhoz. Elővette telefonját és úgy iszogatta kávéját. - Mit adhatok? - mosolyogtam inkább a következő vendégre. Miután azt is kiszolgáltam, visszatért kolléganőm, így visszamentem a terepre takarítani. HoSeokot hirtelen körülvette három lány, akik ujjongtak, hogy ott van mellettük a koreográfus. - Megkérhetném, hogy a beszélgetésüket kint folytassák vagy kérem, csendesebben, mert zavarják a többi vendéget.
 - Vagy csak téged - vágott azonnal vissza a fiú.
 - Akár hívhatom a főnököt is, ha azt óhajtod - fontam össze karjaimat magam előtt.
 - Lányok, magunkra hagynátok kicsit. Meg kell beszélnünk valamit.
 - Nincs mit megbeszélnünk. Én itt dolgozni próbálnék, és ha nem tartjátok be, hogy csendesen, hogy a többi vendég is normálisan megihassa azt a hülye kávéját vagy éppen megegye a kis sütijét, akkor esküszöm nektek, hogy kitiltatlak titeket innen - ezt mind mosolyogva közöltem velük, aztán odaszólva a pultos kollégámnak, eltűntem a személyzeti mosdó ajtaja mögött. Megmostam arcom, majd annak megtörlése után a mosdókagyló szélére támaszkodtam, a tükörben magamat nézve. Hallottam nagyon sok mindent erről a fiúról. Rosszat, jót, ömlengést, utálkozást. Egy biztos volt. Ő nagy játékos, szóval én nem akarok az ő egyik játékszere lenni. 


/JungGi pov/

Már húsz napja annak, hogy utoljára aludtam volna. Azóta hazatértem, minden nap festek egy újabb képet, az összes az egyik sarokban csücsül egymásnak döntve, mert nem bírnék rájuk nézni. Olyan mintha megőrültem volna, mintha valaki más gondolatait is megkaptam volna, mintha azokat festettem volna le, de kivétel nélkül, mind az ölésről, a halálról szól, vagy az álmatlanságról, a Holdról. Néha viszont sikerült a saját fejem után lefesteni valamit. Általában Yangot, TaeHyung cicáját ábrázoltam valamilyen aranyos pózban.
Azóta kiolvastam minden könyvemet újra, amit találtam. Sorozatokat néztem végig hajnalok hajnalán, mert nem jött álom a szememre. A fáradság jelét sem láttam magamon. Már túl voltam egy, vagy talán két levél altatón, de már húsz napja annak is, hogy utoljára egyáltalán ásítottam volna. SunBin minden nap írt a fejleményekről, hogy miket talált, de megoldásról szóló üzenet nem érkezett be még. Nagyon reménykedtem, hogy egyszer rálel valamire, ami segíthet rajtam, bármibe benne lennék, csak had aludhassak végre.


/SunBin pov/

Másnap ismét dolgoznom kellett. A Cheonsa teli volt emberekkel. Az összes szék gazdára talált, még a bárszékek is a pult mellett. Jól esett a fülemnek néha, mikor a vendégektől zajos volt a bár.
Egyszer csak érzékeltem, hogy valaki a pult mellé lép, ezért odafordultam hozzá. Felpillantottam a személyre, aztán bennem maradt a szokásos kérdésem.
 - YoonGi... - suttogtam meglepődve. - Mit adhatok?
 - Egy szokásosat JiMinnek és egy hosszú kávét elvitelre.
 - Adom is - tettem egy száznyolcvan fokos kört tengelyem körül a kávégéphez lépve. Elszöszöltem ott, mellette, majd miután kitöltöttem az italokat az elviteles poharakba, a fiú elé toltam őket a végleges ár kinyögésével. Előkereste a megfelelő összeget pénztárcájából, majd letette elém azt a falapra. - Magadtól is ki tudsz jönni a szobádból?
 - Volt oka annak is.
 - Többször bújhatnál elő a barlangodból.
 - Még meglátjuk - megfogta a poharakat, mosolyogva fordult meg és ment ki a bárból.
 - Ez volt az a bizonyos YoonGi? - vetődött az egyik bárszékre KyungRi, amiről éppen távoztak, az érdeklődéstől csillogó szemekkel.
 - Igen, ő volt az - kezdtem el törölgetni a dolgokat.
 - Aha. Helyes gyerek - bólogatott, a tekintetemet keresve. - És mi volt az a mosoly neki?
 - Milyen mosoly?
 - Ne mondd, hogy nem vetted észre, hogy rád mosolygott. Azt mondtad, hogy amikor odaköltöztél hozzájuk, akkor tiszta mogorva volt. Mennyi telt el? Két hét mondjuk, aztán már nagyba somolyogva jön be ide, mikor tisztáztuk, hogy alig jön ki a kis zugából. Ne mondd nekem, hogy nem veszed észre, hogy miattad történtek ezek.
 - Nem tudom, miről beszélsz - takarítottam ki a zaccot a gépből, mikor újra nyílt az ajtó, és ugyanaz a sötét hajtömeg jelent meg szembe velem.
 - Ah, Binnie - hümmögve figyeltem fel az általa adott becenevemre. - Ma mikor zártok?
 - Nyolckor - válaszolt helyettem kolléganőm vigyorogva, a fejét támasztva tenyerével.
 - Akkor nyolcra érted jövök - szögezte le.
 - Nem kell, JiMin úgy is itt van a szomszédban.
 - Ő is kaphat kimenőt a fuvarozás alól, nem?
 - De...?
 - Nyolckor - ismét mosolyogva hagyta el az üzlethelyiséget.
 - Nem kell - figurázott ki barátnőm elváltoztatott hangon, amint ment letakarítani az egyik távozó vendég asztalát. Sóhajtottam egyet és visszagondoltam a tegnapra. A múltunk kibeszélésére, az ártatlan kézfogásokra, a sétára, a közös sorozatnézésre, a pillantására. Valóban miattam változott volna meg?

6. A laugh

(Ajánlott zenék a részhez: Jannine Weigel - Finish Line ; Bazzi - Myself )

/Jimin pov/

Felhúzva szemöldököm, érdeklődve, megfigyelő módba váltva közelítettem meg az étkezőt.
 - HongNan, drága, kitálalna hármunknak a vacsorából? - hallottam meg a foszlányt az ebédlőből.
 - Persze, Min úrfi - a nő széles mosolya terítette be a teret, mikor beértünk a helyiségbe.
 - Nem ültök le? - húzta ki székét YoonGi.
 - Dehogynem, Min úrfi - nevette el magát SunBin, amíg helyet foglalt. Ránéztem kérdően, ő pedig megvonta vállát egy ,,Te mondtad"-ot tátogva.
Az asztalt körül ülve ettünk meg vacsoránkat az ősök nélkül. Nem volt kínos csend, csak éppen fura légkör lengett a szobában. Témáról témára szálltunk tovább, dialógusról dialógusra. Úgy éreztem, kicsit visszakaptam a régi bátyám.
 - Nos, és YoonGi, hogy vagy ma? - emeltem fel fejemet.
 - Jól, te? - mosolygott, miután lenyelte a falatot.
 - Én is, én is - bólogattam.
 - SunBin? - csettintett a lány arca előtt, aki egy másik világban járt, elmerengve a tányérjában.
 - Hm? - pislogott rá. - Bocsánat, elbambultam.
 - Vettem észre - húzta el száját a fiú.
 - Tényleg JiMin, KyungRinak, az egyik kolléganőmnek a Cheonsából, kéne egy tükrös terem, hogy próbáljon a felvételijére. Az edzőteremben van olyan hely, amit kibérelhetne? - fordult felém Sunny.
 - Persze, van, add meg neki a telefonszámom, vagy csak jöjjön be egyik nap a szomszédba, és akkor megvitatjuk a részleteket. Csaknem véletlenül a University of Artsra felvételizik?
 - De...?
 - Én is oda járok, meg ez az öregember is ott végzett - biccentettem az említett felé. - Én éppen testnevelés szakon vagyok, ő pedig zene szakon volt, csak az megszűnt miután végzett, mert arra nem kaptak annyi támogatást. Ezért vannak szakkörök helyette, kisebb létszámokkal.
 - Milyen szakok vannak még?
 - Hát van a tánc, van a testnevelés, amin belül mindenkinek egy kötelező sportot kell űznie verseny szinten, én a birkózást választottam, bár lehetett volna úszás is vagy ilyesmi. Aztán színjátszás, festészet, fényképészet. Én ennyiről tudok, de szakkörökből több rétűeket találsz. Abból viszont nem vagyok annyira tájékozott, mert nincs időm a sport meg az edzőterem mellett.
 - Értem - tért vissza az ételéhez. - Akkor KyungRival majd egyeztessetek.


/SunBin pov/

Befejeztük étkezésünket, így mindenki eltűnt szobája rejtekében. Én éppen felfedeztem a szekrényemet, aminek egyik ajtaját nem is nyitottam ki eddig. Akkor döbbentem rá, hogy a ház úrnője vett nekem pár darabot. Kivettem őket, nézegettem, hogy a méretem-e valamelyik.
 - Ez jól néz ki - szólalt meg egy szellem az ágyam irányából, mikor egy halvány rózsaszín egybe ruhát fogtam meg. - Miért nem akarsz rám nézni? - megint egy barátkozós.
Végül meggyőztem magam, hogy hordani fogom a ruhákat, hogy ne bántsam meg vele a vásárlójukat. Visszahelyeztem az anyagokat helyükre, és leültem a fotelbe az egyetlen könyvemmel, amit még kolléganőmtől kaptam körülbelül egy éve. Lapozgattam, mikor kopogott valaki ajtómon.
 - Szabad! - kiabáltam ki, mire benyitott falszomszédom. - Téged lehet itt is látni?
 - Leülhetek? - mutatott ágyamra. Bólintottam, közben pedig összecsuktam a kötetet. - Elmondom az igazat - lehuppant a fekvőhelyemre. - Az igazgató, akit az utolsó évemben vettek fel, egy sportegyetemet akart csinálni az Artsból. Lassan kezdte el átalakítani a dolgokat, ma meg már itt tartunk. És ő döntött úgy, hogy megszünteti a szakomat, miután végeztünk, mert hogy nincs pénz. Persze, ha csinálsz a szomszédba egy rohadt nagy testnevelés termet, az elviszi a büdzsét. Aztán még nem messze a kollégiumtól bérel egy uszodát is az úszóknak.
 - És ezt miért érezted úgy, hogy el kell mondanod?
 - Gondoltam, érdekel az igazság.
 - Érdekelt, persze. Csak meglepődtem, hogy még te akarsz velem beszélgetni. Mert azért emlékszem, arra, hogy milyen voltál velem az első napokban - megjelent megint az az ártatlan szellem, aki az előbb.
 - Ki ez a fiú? A barátod?
 - Hát, változnak az idők.
 - Milyen helyes. Nézd ezt az arcélet - már majdnem hozzáért.
 - Akkor jó éjszakát! - pattantam fel, és pateroltam ki a fiút a szobámból.
 - SunBin-
Rácsaptam az ajtót, majd neki dőltem a fafelületnek belülről. Mérgesen rápillantottam a szellemre.
 - Mi van? - vonta meg vállát.


/Kyungri pov/

SunBin elintézte nekem, hogy JiMin egyik aerobik termét használhassam, saját tükrös gyakorló hiányában. Megmutatta, hogy a hangfalakat, hogyan csatlakoztathatom a telefonomhoz, aztán már távozni is akart.
 - És mennyi a bérleti díj? - szóltam utána.
 - SunBinnal azt még megbeszélem, ne aggódj. Használd egészséggel a termet. Remélem, sikerül a felvételid.
 - Köszönöm! - aztán becsukódott az ajtó. A fapadlóról visszaverődtek a kintről érkező napsugarak. Az egyik bukóra nyitott ablakon pedig a friss levegőből is beáramlott egy kevés. Elindítottam egy random zenét, hogy készítsek egy koreográfiát a jelentkezésemhez. Viszont attól féltem, hogy ott megkérnek egy freestylera. Így próbáltam arra gyúrni egy kicsit a két órám alatt. Különböző műfajú zenéket hallgattam, hogy megtudjam, melyikre tudok könnyebben lépéseket létrehozni. Viszont úgy tűnt, mintha hiányoznának belőlem az érzések. Leültem a földre és bámultam magam a tükörben. A döntésem pedig az lett, hogy aznapra feladom a harcot a mozdulataim ellen. A hangfalhoz lépdeltem, a zenét kikapcsoltam, majd összeszedtem a cuccaimat. Éppen távozni készültem, mikor nyílt a bejárat ismét. Arra számítottam, hogy a tulajdonos lép be, de egy másik arcot pillantottam meg.

 - Bocs, azt hittem, már senki sincs itt, mert csend volt.

 - Maradj csak, már megyek is - vettem vállamra táskámat. - Oh, de nem találkoztunk már mi valahol? Ismerős vagy. Nem jársz be néha a Cheonsába?

 - Valószínűleg akkor ott - mosolyodott el, mikor letette holmiját a tükörhöz. - Amúgy HoSeok vagyok. Örvendtem - nyújtotta kezét.

 - Hallottam dolgokat rólad, HoSeok. Majd holnap megtudod az én nevem a kitűzőmről, ha szándékszol tovább beszélgetni - majd elhagytam a helyiséget, hogy hagyjam kibontakozni a csajozós tánctanárt, aki mindenkit megszédít egy mosolyával, és egy kicsit engem is talán.

/SunBin pov/

Elültették a bogarat a fülemben. Olyanokat beszéltek róla, hogy meg akartam nézni magamnak ezt az egyetemet. Ezért az egyik teljes szabadnapomon, ellátogattam telefonom segítségével a híres neves University of Artsra. Az épület mellett sétálgattam, amellett elterült egy füves rész, ahol diákok tanultak, vagy csak élvezték a D-vitamin bevitelt. Viszont köztük is megpillantottam néhány elveszett lelket, akik kóvályogtak, akár a varjak valami tetem körül. Ekkor egy vajszínű kutya ütközött belém, a labdája pedig kiesett a szájából.
 - Oh, szia! De aranyos vagy.
 - Ezt nekem mondtad? - jelent meg az általam feltételezett gazdája.
 - Ne csajozz a kutyáddal. Elcsépelt - igazítottam meg táskám a vállamon.
 - De beválik, mivel már beszélgetünk. Mit keresel itt az egyetemnél? Nem nagyon láttalak errefelé.
 - Esetleg tilos erre sétálni?
 - Igen.
 - Vicces. Na szia - fordultam az ellenkező irányba.
 - Várj - fogta meg karom. - Nem akarsz meginni valamit?
 - Jól kezdted a mondatot - ráztam le magamról fogását. - Kössz, de van már érdekesebb programom is.
 - A barátoddal?
 - Szép próbálkozás arra, hogy megtud, van-e pasim. Nem jött be - hagytam ott egyszerűen.
Ezek után hazabotorkáltam, de már a Min házban sem volt nyugtom, mert már az előszobában letámadott JiMin.
 - Mit szeretnél? - vettem le cipőmet.
 - Tegnap óta használja a termet a kolléganőd. Nem mondtam semmi árat KyungRi használati díjáért, igaz, Sunny? - bólogattam. - Akkor most kérnék valamit. Rángasd ki YoonGit a barlangjából.
 - Miért én? - haladtam tovább a nappaliba.
 - Miattad lejött vacsorázni is velünk.
 - Mit kellene pontosabban tennem?
 - Vidd el sétálni.
 - Mi ő, kutya? - indultam el a lépcső felé.
 - Kérlek, SunBin. Ne hagyd, hogy mindig a szobájában üljön. Velem néha eljön helyekre, de már nem igazán van kedve - visszapillantottam rá, sóhajtottam, felnéztem az emelet felé.
 - Legyen - amikor éppen nem a női dolgaimmal vagy éppen a vevőkkel foglalkoztam, akkor a telefonomon a netet bújtam, hátha találok valamit, ami segíthet JungGin. Most pedig pluszba megkapom a befordult nagypapát is. - YoonGi - nyitottam be a szobájába, miután nem reagált a gombnyomásra. Meglepetésemre nyitva volt. -, nem akarsz elkísérni a könyvtárba?
 - Minek? - rám se nézett.
 - Friss levegőt szívnál?
 - Kinyitom az ablakot, ha friss levegőre vágynék.
 - Ne legyél ennyire lusta. A zene is megvár, de a segged meg csak nőni fog ha nem mozogsz. Nézd, milyen szép idő van odakint.
 - Miért kellene rád hallgatnom? - fordult felém a székével együtt, és akkor már tudtam, hogy meggyőztem.
 - Mert...csak. Ne akarj belehalni egy kis sétába. Süt a nap, kellemes szél fúj, tavasz van - mosolyogtam rá. - Lent várlak a nappaliba. Öt percig ültem a kanapén, aztán hallottam a lépéseket az emelet felől, így felpattantam. Falszomszédom zsebre tett kézzel jelent meg előttem, kicsit kedvetlen arckifejezéssel. - Tisztára úgy nézel ki, mint egy kis gyerek, akit az anyja kiűzött a kertbe, hogy a szabadba játsszon, ne a videojátékokkal.
 - Kicsit úgy is érzem magam - kikerültem őt, hogy felvegyem a cipőmet, majd a szokásos kis hátizsákomat vállamra dobva vártam, hogy ő is megkösse lábbelijét. Lelkesen próbáltam őt jobb kedvre deríteni. A buszon ülve előttünk egy nagyon fura kinézetű férfi álldogált, hely hiányában. A zöldes hajú középkorú férfi színes, gyümölcs mintás zoknit viselt szandállal,  egy hawaii mintás ing és egy világos kék halásznadrág kombóval megspékelve az öltözékét. Azon kicsit elmosolyodott, legalábbis, amit térlátásomból észrevettem. Aztán, mikor leszálltunk, kitört belőle a nevetés. - Láttad te is? - a nevetése egy mérföldkövet jelentett nekem.
 - Kapsz levegőt? - fogtam meg hátát, mire bólogatott egyet. Szinte bekönnyezett a kacagástól. - Mehetünk tovább? Csak azért, mert odabent nem igazán lehet hangoskodni - megrázta fejét, kiegyenesedett, és abba hagyta a hangoskodást, így beléptünk az épületbe. Az a múltkori szellem ismét megpillantott engem, de nem jött a közelembe. Felnéztem YoonGira, majd vissza a nőre. Furcsa érzés töltött el.
Szokásomhoz híven elkezdtem kacsázni a polcrendszerek között, a fiú követett engem. Az egyik soron drámába illően levette a könyvet, amit pár centi híján nem értem el.
 - Wow, ez tiszta WooJinos volt - aztán arrébb haladtam.
 - Azért kellett jönnöm, hogy nézzem, hogy hogyan olvasgatsz? - szólalt meg egy kis idő múlva.
 - Hogy leszedd nekem a magason lévő könyveket - javítottam ki. - Tudod, az élő létrám vagy.
 - Szellemek és lelkek. Miért kell ez neked? - forgatta azt a darabot, amit levett nekem.
 - Kutatás - elvettem tőle a kötetet, aztán fogtam magam, és leültem az egyik szabad helyre. Lehuppant velem szembe, betámasztva fejét kezével könyökölt az asztalra. Lapozgattam az oldalakat, hátha találok valami használhatót, amit még nem tudok. Egyszer csak elkezdtem érezni egy tekintetet magamon, felpillantottam, és falszomszédom figyelt engem, ahogy olvasok. - Valamit szeretnél?
 - Nem, nem, vagyis unatkozom. Nem erről volt szó. Én csak itt ülök, míg te olvasgatsz.
 - Te is nyugodtan elmerülhetsz egy lexikonban. Nem muszáj mindig ugyanazt csinálnod - pörgettem tovább a lapokat.
 - Te nem mindig ugyanazt csinálod? Nem csak annyit csinálsz, hogy dolgozol, aztán a szabadnapjaidon megszokott helyeid vannak? Akkor nem különbözünk, nem szeretsz te se változtatni. Nem szereted, ha valami beleszól abba, hogy hogyan élj, igaz? - félre billentette fejét, mikor újra ránéztem. Becsuktam a könyvet.
 - Mégis mit akarsz akkor?
 - Megismerni téged, Binnie - adott becenevet, amivel kétszeresen is lesokkolt.

5. Anything

(Ajánlott zenék a részhez: BTS - The Truth Untold (feat. Steve Aoki)  ; KARD - Into You)

/SunBin pov/

Több, mint egy hét is eltelt úgy, minthogyha csupán az imént csöppentem volna bele a történetükbe. YoonGi a kemény burka alá és a szobájának ajtaja mögé bújva létezett, mint valami remete, a vacsorákat pedig négyesbe töltöttem a Min család maradékával, ha egyáltalán hazaértem addigra a munkából. Viszont megpróbáltam ismét később vacsorázni, hátha beszélhetek a fiúval. Persze, volt is alkalom mikor összefutottunk a késői étkezésünknél, ennek ellenére amikor meglátott, ételével együtt felballagott a hangszigetelt kuckójába. Úgy gondoltam, hogy nem próbálkozom tovább, ezért egyedül fogyasztottam el a tányérom tartalmát.

A bárban töltöttem éppen vasárnapi munkaidőmet, a pulton támaszkodtam, miközben mögöttem a kávé frissen és melegen folyt a gépből, aztán kolléganőm rontotta el a merengésemet.

 - Minden oké? Még a szokásoshoz képest is letargikusabban nézel ki a mai napon - a legkedvesebb beszólásaival aggódott értem KyungRi mindig is.

 - Van ez a YoonGi, tudod, JiMin mostohabátyja - Mintha ismerné. - Egyszerűen nem akar a családjával vacsorázni se, csak a kis odújában van egész nap, időnkénti szünettel.

 - Kérdezted már őket, hogy miért ilyen?

 - Nem olyan rég lett ilyen, nem tudják, mitől.

 - És miért érdekel téged ő annyira? Nem a te fiad, nem is rokonod - elvigyorodott. -  Véletlenül nem tetszik neked ez a gyerek?

 - Az se tudom, milyen az - beugrott az a fél perc, amíg kezünk egymáson volt.

 - Mit szólnál, ha este megkérdeznéd egyszerűen? Most pedig vissza melózni, kislány. Igyál egy kávét és tudjuk le ezt a napot. Egyébként nem tudsz egy jó termet, mondjuk ilyen aerobik termet, tükrökkel a közelben? Gyakorolnom kéne a felvételire.

 - Itt van a szomszédban JiMin edzőterme, biztos van egy kibérelhető terme, ami kielégíti a vágyaidat. Majd beszélek vele.

 - Köszönöm, de akkor tájékoztass a fejleményekről, amint hazaértél.

 - Igenis - mosolyogtam rá, majd elrugaszkodtam a pulttól, hogy a vasárnapi forgalmat lebonyolítsam.

Később, este, mikor a famíliát már elszalasztottam, a fekete bárányt még nem. Leültem vele szembe olyan óvatosan, mintha nem akarnék elijeszteni egy őzgidát. Végül mikor a fenekem elérte a széket, felnézett rám, és lépett is volna le. Viszont hirtelen felpattantam, hogy megállítsam cselekedetében.

 - Maradj már itt. Éppen beszélni akarnék veled - mordultam rá.

 - Nincs kedvem beszélgetni - kifejezéstelen arccal akart lerázni.

 - Én is fáradt vagyok, de ha van egy kicsi társalgós kedvem is, akkor szépen itt maradsz és nem leszel bunkó - visszaereszkedett a négy lábú szerkezetre párhuzamosan velem. - Köszönöm. Szóval, JiMin említette, hogy nem is voltál ilyen eredetileg. Mi váltotta ki, hogy megváltoztál?

 - Szerinted rád tartozik? - húzta fel szemöldökét.

 - Részben. Szeretném tudni legalábbis.

 - Nem fogom elmondani - ismét próbálkozott a szökési kísérlettel.

 - Ne merészelj itt hagyni valami mogorva dumával. Rendben, megértettem, nem mondod el. Edd meg nyugodtan itt velem a vacsorád maradékát. Csendben maradok.

 - Az jobb is lenne végre - motyogta magának.

 - Hogy halad a zene, amit mutattál? - törtem meg az ürességet mégis.

 - Nem az volt, hogy csendben maradsz?

 - Még érdeklődni sem lehet ebben a házban bejelentés nélkül, vagy mi? - turkáltam tovább ételemet.

 - Már majdnem kész - félig teli szájjal válaszolt a kérdésemre.

 - Hallhatom majd a teljes verziót? - pillantottam fel rá meglepetten.

 - Ha akarod - vonta meg vállát, viszont mégsem flegmán tette, ahogy vártam volna.

 - Látod, ezt nem értem. Az egyik percben még mogorva vénember vagy, a másikban meg normálisan is lehet veled beszélgetni. Miért csinálod ezt?

 - Megvan rá az okom.

 - De én ezt az okot akarom megtudni, YoonGi - fogtam meg szinte reflexszerűen a kézfejét. - Nem mondom el a szüleidnek, ha azzal lenne a baj - jelzésképpen lenézett kezeinkre, ekkor el is kaptam, mert eljutott agyamig, hogy mit is csinálok. - Bocsánat.

 - Ez a bizonyos ok személyes. Nem akarom, hogy bármelyikőtök is megtudja. Akár te, akár JiMin, akár a szüleim. Most pedig távozok. Köszönöm, ezt a csodálatos beszélgetést, további..akármit - megfogta tányérját, felállt és a konyha irányába távozott is. Aztán egy ötlet vezérelt arra, hogy utána menjek.
 - És miért cserébe mondanád el? - értem utol a nappaliban.
 - Nem hagynál mára békén, légyszíves? - indult el a lépcsőn anélkül, hogy megállt volna.
 - Takarítsam ki a szobád? - kezdtem el kérdezgetni.
 - Ne.
 - Mossam ki a ruháid?
 - Van arra külön bejárónőnk.
 - Akkor mit csináljak? - torpantam meg felülről a harmadik lépcsőfokon. - Bármit megteszek - megállt a csigalépcső legtetején, megfordult, majd elhúzta a száját.
 - Bármit megtennél azért, hogy megtudd? - bólintottam egy kicsit félénken. - Még beszélünk erről - ezúttal beleegyezően bólogattam, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Utána megfordultam, lerogytam a fokra, arcomat tenyereimbe temettem. Mindezt azért, hogy megtudd? Hülye vagy, SunBin. És hazudtál is. Igenis próbálkozol még.

/JungGi pov/

Hétfőn, már hazaengedett az orvosom, ezért hát bementem a TaeHyung által említett bárba, ahol ez a bizonyos SunBin dolgozott. Viszont ott egy kedves kollégája megadta a telefonszámát, mivel szabadnapja volt. Így az utcáról felhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok és hogy találkozhatnánk-e, mert kérdéseim lennének. Persze, belement a dologba, ezért megkért, hogy várjam meg a Cheonsánál.
Körülbelül tíz perc múlva ott termett az ismerős lány, mosolyogva. Sötét haja lebegett az enyhe tavaszias szellőben. A fény pedig úgy vetült arcára, hogy már messzebbről is kiszúrtam felemás szemeit, amire emlékeztem.
 - Szia! Miben lehetek szolgálatodra? - érkezett mellém a kis hátitáskájának pántjait fogva kulcscsontjainál.
 - A szellemekről szeretnék beszélgetni - nyögtem ki egyből a témát.
 - Persze, addig sétáljunk, mit szólsz? - indult el az egyik irányba. - Mondd, ami kikívánkozik.

 - Ez az akármi, ami bennem volt, úgy érzem, hagyott hátra valamit. Ha egyáltalán ez lehetséges. Azóta szinte megszállottja lettem a Holdnak. A fénye, az alakja, mindene megbabonáz. Lehet, hogy a szellemek... - félve mondtam ki ezt a szót, mert nem igazán hittem bennük, főleg abban, hogy megszállhatnak embereket, még élőket. - ...hátrahagynak valamit magukból?

 - Nem igazán ismerem még a megszálláshoz kapcsolatos dolgokat, de eléggé elképzelhető. Nincs benned semmi düh emellett?

 - Nincs, csak...igazából van egy dolog, ami még fura - nem hittem el, hogy tényleg erről beszélgetünk.

 - Mi lenne az?

 - Mióta felkeltem ott a kórházi ágyon, nem aludtam. Egy percet sem. Fáradt sem vagyok, még olyan érzet sincs bennem.

 - Az vagy egy hete volt.

 - Pontosan. Persze, este lefekszek az ágyamba, de egész éjszaka fenn vagyok. Rajzolgatok, sorozatot nézek és egyszerűen nem álmosodom el.

 - Ez érdekes. Kiderítem mi ez, aztán felhívlak, hogy találkozzunk megint, rendben?

 - Köszönöm, SunBin. A dokim csak felírna valami altatót nekem - tettem fülem mögé hajamat.

 - Szívesen segítek.
 - És egyébként most is látod őket? - aggódtam, hogy nem tapintatlanság ilyet kérdezni, de bólintott válaszként. - Milyenek?

 - Mind különböznek, viszont egy közös van bennük - vett egy mély levegőt. - Mind akar tőlem valamit. Én pedig nagyon szívesen eladnám ezt a képességemet. Az álmatlanság nálad más miatt lépett fel, nálam viszont azért van, mert a lelkek folyamatosan suttognak, segítséget kérnek vagy éppen fenyegetnek.
 - Nem félsz, hogy megszállnak?
 - Edzett vagyok - mosolyodott el keserűen. Mintha láttam volna, hogy az a görbület nem igazi. A szenvedés grimasza tükröződött róla.
 - Nem tudhatom, min mentél keresztül, viszont látom rajtad, hogy erős vagy valóban - álltam meg a járda közepén. - Most viszont mennem kéne, hogy a szüleim ne aggódjanak értem. Akkor majd hívj, kérlek, és köszönöm - öleltem át, aztán távoztam is mellőle. Még visszanéztem rá, akkor már keresztbe tett kezekkel ácsorgott ott egyedül. A kedves somolygás pedig eltűnt.

/SunBin pov/

Miután ott hagytam TaeHyung barátnőjét a Cheonsánál, elsőként a telefonomon keresztül az internet segítségével próbáltam bármit is találni az üggyel kapcsolatban, eredménytelen keresgélésnek tűnt. Aztán gondoltam, mielőtt még belépek a Min rezidenciába, megkérhetném a szellemeket, magukat, hogy segítsenek nekem.
 - Ha már így összegyűltünk, ha már mindig kérnétek tőlem valamit, egyezzünk meg. Amelyikőtök segít nekem, én is megteszem cserébe - semmi nem történt, semmi reakciót nem kaptam. Sóhajtottam, majd eltűntem a bejárat mögött. Az agyam kiürítése érdekében pedig kicsit el akartam vonni a figyelmem bármilyen a lelkekkel kapcsolatos témáról, ezért levetettem cipőmet, és ledobtam magamat a nappaliban. Megnéztem a műsorújságot, hogy mikor jön valami érdekes, addig a konyhában kerestem egy poharat, aztán kiszúrtam végre az egyik felső szekrénysor polcán. Viszont nem nekem tervezték valószínűleg a helységet, mivel el se értem a kívánt tárgyat. Nyújtózkodtam érte, mikor egy másik kéz nyúlt szintén az üvegdarabért az enyém mellett, viszont felismertem a végtag tulajdonosát, ezért összerezzentem. Megfordultam, és felnéztem a szemébe, és ő is letekintett az enyémekbe. Átadta nekem félredöntött fejjel a pohárt.

 - Vegyek neked egy kis sámlit? - tette zsebre kezeit.

 - Azért, mert körülbelül tíz centivel magasabb vagy nálam, nem kell felvágni vele, oké? - vizet töltöttem a pohárba a csapnál, majd miután elfogyasztottam a folyadékot, letettem azt a pultra. - Most pedig elnézést, de visszatérnék a sorozatomhoz, ami nemsokára kezdődik.
 - Kitaláltam, hogy mit szeretnék cserébe - megálltam a mozdulatomban, és visszafordultam felé. - A nyár végéig teljesíteni akarom a bakancslistám. Ebben pedig szeretném, ha te kezeskednél.

 - És valamikor mostanában elmondod végre akkor?
 - Talán - vonta meg vállát, elsuhant mellettem, és lehuppant a kanapéra.
 - Ugye nem gondoltad, hogy ellopod tőlem a távirányítót?
 - Nem? - forgatta szemeit. Kivettem kezéből, a lehető legtávolabbra tettem tőle, miután helyet foglaltam kényelmesen. A sorozat elkezdődött, meg is lepődtem, hogy falszomszédom nem akart azonnal visszavonulót fújni. Aztán fura volt, hogy nem szólt semmit, szinte meg sem mozdult.
 - Figyeled az eseményeket egyáltalán? - löktem meg, aztán ölembe dőlt felső teste. - YoonGi? YoonGi? Te elaludtál? Most jön pedig a lényeg. YoonGi? - ébresztgettem, de nulla reakció kaptam. Olyan mélyre zuhant álmaiban, hogy fel sem tudtam volna kelteni, ha ő nem akarja. Néztem tovább az epizódot, amikor egy nagyobbat szuszogott. Rajta maradt tekintetem, ujjammal elkezdtem piszkálni fürtjeit akaratlanul is. - Miért nem tudod egyszerűen elmondani, hogy mi van veled? Vajon ennyire nyomós okod van rá? - végignéztem még az utána következő filmet is, mert nem mertem felkelteni őt.
 - Mi történt? - riadt hirtelen fel, mikor hangosabb lett egy reklám.
 - Nyugi, nyugi, csak elszundítottál - csitítottam lejjebb.
 - Mióta aludtam?...Az öledben? - pislogott mélyeket.
 - Igen, a.. - lenéztem combjaimra. - Te összenyálaztál?
 - Én aztán nem.
 - Ki is az, aki bealudt? Ah, mindegy, én megyek lecserélem a nadrágom.
 - Várj! - fogta meg karomat, mielőtt felkeltem volna. Mintha olyan természetes lett volna visszadőlt lábaimra. - Mit nézünk?
 - Öhm, izé, valami film megy, nem emlékszem a címére - nem tudtam hova tenni, hogy éppen mit csinál.


/JiMin pov/

Az emelet korlátjainál ültem, hogy lássam a tervem kiteljesedését.
 - Végül is, aranyosak lennének együtt - suttogtam magamnak.
 - Mit nézünk?
 - Na, erre nem számítottam, Hyung - kuncogtam egymagamban a fiú tettén. - Vajon elrontsam a pillanatukat kettesben? - hezitáltam egy kicsit. - Szomjas vagyok, úgyhogy muszáj lesz - felkeltem, és leszökkentem a csigalépcsőn. - Sziasztok! - mikor leérkeztem, SunBin lelökte magáról YoonGit, így a fiú földet érte azonnal.
 - Bocsi! Fáj valahol? - aggódást láttam arcán.
 - Hagyjuk - továbbra is a padlón ült, csupán törökülésbe vágta magát. - Mit szeretnél, JiMin?
 - Én csak köszöntem, amúgy valami innivalóért indultam.
 - Értem, akkor nem vacsorázunk már? Anyuék úgyse érnek haza, míg mi fenn vagyunk. Szerettek mindig is fecsegni az ottani újgazdagokkal - köztem és Sunny közt cikázott a szeme.
 - Együnk - állt fel félve, de határozott hangsúllyal a kanapéról a lány.
 - Akkor menjünk - indult meg a konyhába, viszont én a meglepettségtől földbe gyökereztem. SunBin mellém sietett.
 - Te érted ezt az egészet? - susogta.
 - Nem igazán, de élvezzük ki, amíg ilyen szerintem - lassan követtük bátyám lépteit az ebédlőig.