0. Prologue - A wish (+18)

(Ajánlott zenék a részhez: Shi Shi - He isn't worth it ; Ruelle - Game of Survival)

,,Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon."

Először húsz évesen olvastam a bizonyos pillangóhatásról egy lexikonban, a városi könyvtárban ülve - közben persze nem foglalkoztam a kaparászó hangokkal, amik hátam mögül jöttek. Felvetette, hogy mi lett volna, ha a világháborúban a vesztes fél nyer. Rengeteg cselekmény máshogy futott volna végig a múltban, a történelmünkben egészen napjainkig. Talán ez volt a legérdekesebb iromány, ami addig a kezembe akadt. És hát, el is gondolkoztam, hogy találkoztam-e már hasonló gondolatfoszlánnyal. Az a bizonyos 'Mi lett volna, ha...?' mondat elhangzott-e már fejemben?

Történetem és életem Sariwonban, egy észak-koreai városban kezdődött. Felfogtam elég sok dolgot az országban folyó tevékenységekről, talán korábban is, mint kellett volna. Feltehetően túl fiatalok voltunk még nővéremmel, de ha szüleink nem is mondtak el mindent, észrevettük, ha nincs mit enni, mert ilyenkor inkább ők nem fogyasztottak semmit, csakhogy nekünk jusson. Az állandó rettegés, amikor kilépsz a házból. A folyamatos szürkület a félelemtől, még a nyári hónapokban is, amikor a fénynek kellene uralkodnia. Ijesztő észak-koreai katonák állandó masírozása, akik vezetőjük parancsát követve tartották fent a rendet, és még egy gyermeki mosoly láttán sem rendült meg arcuk. A megállás nélküli munka szüleim számára, hogy valahogy megéljünk. Valószínű, őseim azt gondolták, hogy fiatalságom miatt nem érthetek semmit a világból. Mégis tudtam, miért vannak ott a katonák az utcákon szüntelen mogorva ábrázattal. Tudtam, miért kell mindig egyenes háttal ülni az osztályban. Tudtam, miért nem mehettünk soha nyaralni külföldre. Tudtam, miért van oly sok szabály felsorolva egy papíron, amiket minden embernek ebben az országban be kellett tartania. Nem így akartam élni. Fogalmunk sem volt pontosan, mi van a határokon túl, de én tudni akartam, van-e jobb ennél az 'életnél'. Jobbat akartam a családomnak, és másra nem is támaszkodhattak, hiszen mi négyen voltunk a családfánk utolsó tagjai.
Viszont én még láthattam néhányukat képességem miatt, még haláluk után is. Láttam a szellemeket, a lelkeket, a rokonaimat, akik valami miatt itt ragadtak ég s föld közt. Már születésem után néhány nappal is láttam kettőt a rácsos ágyam felett lebegni, azonban nem féltem tőlük, mert nem akartak bántani, mintha csak végtelen farkasszemet játszottak volna a csecsemővel, aki még első szavát sem ejtette ki - azért még ennek ellenére ösztönösen bennem volt, hogy léteznek abból a fajtából is, akik megpróbálnak majd ártani nekem.

Aztán elérkezett a bizonyos kilencedik szülinapom. Határozottan vallhatom, hogy voltak boldogabb gyerekek is nálam valahol a világban, ha a születésnapjukat élték meg, de én nem tehettem róla, hogy mosolyom nem hatott annyira igazinak ilyenkor. A családomnak nem volt sok pénze, főleg az éhínség idején. Nem voltam boldog. Olyat kívántam, amit nagyon megbántam, amilyet soha nem is kellett volna inkább, amire gondolnom se kellett volna, viszont már nem bírtam tovább így látni szüleim. Tudtam, hogy el akarok innen menni, messzire, át a határon. Ezért hangosan kimondtam családom előtt is, amit akartam: Szökjünk át a határon. Amikor összenéztek őseim, szemükben felcsillant a remény, a szökésvágy, a szabadulás gondolata. A kívánságomat teljesíteni akarták.

Összepakoltuk, ami csak kelhetett az úton vagy odaát. Négy napot áldoztunk arra, hogy eljussunk a lehető legdiszkrétebb módon a határig, de nem sikerült az akciónk. Elkaptak Kaeseongnál, amint leszálltunk egy gabonatermékeket szállító autó platójáról. Elhurcoltak minket valami ismeretlen helyre, egy erdőbe. Valamiféle táborba, más családok társaságába. A hidegben, egy sátorszerű anyag alatt aludhatunk, amíg eldöntötték, mit csinálnak velünk, a szökevényekkel.
Pár nappal később már több réteg kosz fedte bőröm, gyomrom kongott az ürességtől, szervezetem már tartalékait élte fel. Dideregtem a novemberi éjszakákban, féltem minden reccsenéstől, amit meghallottam odakintről, a fák közül. A képességem miatt ennek a tetejébe még láttam az összes, itt már elhunyt lelket magam körül. Mind a segítségem akarták, mind egyszerre nyúltak felém a már megcsonkított, bomlásban lévő mellső végtagjukkal, melyen a vér kikristályosodott a hidegtől. Nővérem, MinRin viszont megölelt, mert észlelte félelmem és elsuttogta nekem a versecskét, melyet együtt költöttünk anno, hogy megnyugtassuk a másikunkat, hogyha félt vagy beteg volt.

Egy nap, pirkadatkor, a vékony, sötét anyag alól kirángattak engem és a családomat. Négyünket egy-egy egyenruhás katona fogott és térdeltetett le a rideg és kemény homokba, nehogy elmeneküljünk. Nem mintha amúgy tudtuk volna, merre is vagyunk, merre is fussunk, ha tudnánk, ha akarnánk, halálfélelmünk, kimerültségünk, erőtlenségünk ellenére is. Összenéztem családtagjaimmal, és egy sajnálom-ot tátogtam feléjük. Ekkor egy újabb férfi lépett köreinkbe, a többi sátorból remegve tekintettek ki a nők, gyermekek és férfiak családostul. A rangjelzései alapján magasabb szintű tiszt lehetett, mint a többi, akik úgy szólították: Gong táborvezető.

 - Ez a család egy nagy rakás szökevény! - hangfrekvenciája belehatolt a dobhártyám legmélyébe is. - Talán kémek, talán nem, de át akartak szökni a határon. Legyenek hát ők akkor az elrettentő példa - elővette fegyverét annak tokjából, apám fejéhez nyomta közvetlenül, majd habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Hirtelen apró, de rengeteg vérfolt jelent meg a környező területeken, édesapám teste pedig élettelenül zuhant a földre.

 - Neee! - édesanyám egy fájdalmasat sikoltott a látványtól, szabadult volna az ellenség karjaiból minden erejével, megmentette volna férjét, gyermekeinek apját. Nővérem keserves sírása hangzott fel nem messze tőlem, én csupán meredt és üveges szemekkel alig akartam elhinni, ami éppen történik, tulajdonképpen miattam. A tiszt ekkor szabadulni vágyó anyám felé fordította a kezében lévő fémdarabot nem mozdulva eredeti helyzetéből. Szabad kezével befogta egyik fülét, mert nem tudta elviselni édesanyám, fájdalmából szakadó zsivaját. Ismét dördült a fegyver. Pillantásom a táborvezetőre terelődött, és láttam, ahogy egy kegyetlen mosoly jelenik meg arcán azonnal. A levegő ekkor belém szorult, már oda sem mertem nézni, könnyeim kibuktak és patakokban csörgedeztek lefelé orcámon, egyetlen hang nélkül. Tudtam, hogy ott és akkor véget vethet életemnek egy csettintés alatt. Ezek után nővéremhez lépett, és ezáltal egyre közelebb került hozzám is, lába alatt megreccsent pár gally, melyek ugyanúgy sikoltottak fel, mint anyám pár perccel ezelőtt. Lassan megcsapta orromat a vér szaga, szinte éreztem számban a fémes ízét. Felnéztem a férfire ismét, íriszeiben felfedeztem ezernyi meg ezernyi vért, mely kezeihez tapadt az elmúlt időkben.

 - Hát, kedveskéim, most árvává váltatok. Milyen érzés? - lejjebb hajolt hozzánk, közben vigyorrá szélesedett mosolya, bár nem éppen az a kedves és ártatlan fajta. Nővérem megremegett, mikor megsimogatta arcát, mivel számára egyáltalán nem volt nyugtató hatású a cselekvés. Talán még mindig előtte lebegett, ahogyan előző este elvette erőszakkal ugyanez az "ember" szüzességét. Legszívesebben az engem lefogó karokat lefejtettem volna magamról, és testvérem segítségére siettem volna, de éreztem, hogy nincs elég erő bennem ehhez a tervhez.

A táborvezető a fegyvert felemelte, végig kísértem szememmel, ahogy MinRin homlokának szegezte azt, félredöntötte kicsit fejét, elsütötte a pisztolyt - harmadjára is -, végül ahogy hátracsuklott nővérem feje a lövés löketétől. Elkaptam tekintetem, amint megéreztem a fröccsenő vért az arcomon, ekkor elém dőlt lefogyott, vékony teste. Lepillantottam a földre, a vér tarkójából folyt, akárcsak egy apró csermely.

 - Hogyan bír ezek után aludni? - kérdeztem a tiszttől leszegett fejjel.

 - Mint a tej, úgy alszom, kedveském - lassan éreztem saját halálom előszelét, de ekkor hirtelen katonák törtek elő a fák közül, lelőtték egyesével az észak-koreai férfiakat, megszabadítottak minket a nyomástól. Elengedett a két kar, mely visszafogott eddig, odakúsztam nővéremhez, ölembe tettem fejét, tenyeremet meleg vére töltötte meg. Könnyeim élettelen, kifejezéstelen arcára hullottak.

 - Sajnálom, de nem akartam így élni. Jobbat akartam nektek - lecsuktam szemeit, magamhoz szorítottam őt, keservesen sírni kezdtem. Felpillantottam szüleimre. Elvesztettem családom, rövid idő alatt árvává váltam. - Apa, anya, MinRin, félek egyedül, gyertek vissza - suttogtam egész halkan. Ha én nem vagyok, ők nem halnak meg. Ha én nem vagyok, nem hangzik el soha a számból az a bizonyos kívánság. - Boldog szülinapot, Shin SooRin... - egy férfi a felszabadítók közül mellém lépett, és karomnál fogva elhúzott nővéremtől. Nem tudtam ellenállni, pedig én is inkább ott haltam volna az oldalukon.

Megmentőink jelöletlen teherszállító vonatok vagonjaiba ültettek minket. Célállomásunk pedig egy Szöulhoz közeli vonatállomás volt, ahogy kihallottam egy dialógusból. A kis, sötét térben harmincan vagy még többen zötykölődtünk a síneken. Szipogásom töltötte ki a vonatkerekek zajai közötti szüneteket. Neki döntöttem fejem a hideg fém felületnek, miközben még jobban összehúztam magam, hátha felmelegszek az éjszaka fagyában. Egymagamban ültem a vagon egyik sarkában, néhány szellemmel az oldalamon. Aztán körbenéztem. Kis gyermekek anyjukhoz bújva vacogtak. A férfiak pedig feleségeiket karolták át. Felvetültek bennem a kérdések, hogy vajon ők, mióta lehettek ott az erdőben. Elgondolkodtam, mi lett volna, ha én meg sem szólalok, ha ki sem mondom kívánságom. Hogyan éltünk volna tovább? Talán jobbra fordult volna magától az életünk?
Megérkeztünk az állomásra, és kettes sorokban tereltek minket magas épületekbe, ahol megmosakodhatunk végre. Először melegre állítottam a víz hőmérsékletét, mintha egy kellemes ölelés vett volna körül, védelmező karok barikádja. Aztán lassan, ahogy a vízcseppek elérték bőrömet, előtört belőlem a keserves sírás ismét, mely még halmozódott bennem, kitörni vágyott egészen idáig. Egy ideig sötét hajamat áztattam, közben a plafont nézve, majd mikor elég könnyem folyt le a vízzel egyesülve, megfordultam, hogy az akkor már hidegebbre állított sugár lehűtse felhevült arcom, és hogy lemossa fájdalmam jelének maradékát is, hogy még nyoma se legyen annak, hogy utat engedtem érzelmeim túltelítettségének. A fekete folyadék lassan folyt le bőrömön a tiszta vízzel keveredve a zuhanytálcába. A sötét anyag homokot, mindenféle más koszt, és saját sebeimből folyó, illetve családtagjaim rám fröccsenő bordósan fénylő vérét is tartalmazta. A frissítő hideg zuhany után tisztának éreztem magam, mindazonáltal mégsem igazán. Mintha a történtek egy lemoshatatlan réteget hoztak volna létre, egy olyat, mely nem engedi majd, hogy elfelejtsem mindazt, ami ott és akkor történt.
Minden túlélő kapott tiszta ruhákat, és új személyazonosságot.
 - Kang SunBin - olvastam el új nevemet egy papíron az észak-koreai akcentusommal.
Kisebb csapatokban tovább vittek minket városokba, hogy ne legyen akkora feltűnés a hirtelen népességnövekedés egy településen. Engem Szöul egyik árvaházába vittek család híján. Megmentőim kitaláltak valamit, hogy miért nincsenek szüleim, vagy más rokonaim, és az ottani dolgozók  felvettek az árvaházba. Aztán egy kinézetre mosolygós hölgy egy szobába kísért, bennem volt még az a védelmi ösztön, ezért nézelődtem ide-oda, kiutat keresve. Majd megálltunk a küszöbön.
 - Ez lesz a te szobád, amit meg kell osztanod néhányakkal, de nem lesz semmi baj.
Nem az járt a fejemben, hogy vajon kijövök-e a jövendőbeli társaimmal, hanem inkább, hogy hogyan tovább most az életben.