5. Anything

(Ajánlott zenék a részhez: BTS - The Truth Untold (feat. Steve Aoki)  ; KARD - Into You)

/SunBin pov/

Több, mint egy hét is eltelt úgy, minthogyha csupán az imént csöppentem volna bele a történetükbe. YoonGi a kemény burka alá és a szobájának ajtaja mögé bújva létezett, mint valami remete, a vacsorákat pedig négyesbe töltöttem a Min család maradékával, ha egyáltalán hazaértem addigra a munkából. Viszont megpróbáltam ismét később vacsorázni, hátha beszélhetek a fiúval. Persze, volt is alkalom mikor összefutottunk a késői étkezésünknél, ennek ellenére amikor meglátott, ételével együtt felballagott a hangszigetelt kuckójába. Úgy gondoltam, hogy nem próbálkozom tovább, ezért egyedül fogyasztottam el a tányérom tartalmát.

A bárban töltöttem éppen vasárnapi munkaidőmet, a pulton támaszkodtam, miközben mögöttem a kávé frissen és melegen folyt a gépből, aztán kolléganőm rontotta el a merengésemet.

 - Minden oké? Még a szokásoshoz képest is letargikusabban nézel ki a mai napon - a legkedvesebb beszólásaival aggódott értem KyungRi mindig is.

 - Van ez a YoonGi, tudod, JiMin mostohabátyja - Mintha ismerné. - Egyszerűen nem akar a családjával vacsorázni se, csak a kis odújában van egész nap, időnkénti szünettel.

 - Kérdezted már őket, hogy miért ilyen?

 - Nem olyan rég lett ilyen, nem tudják, mitől.

 - És miért érdekel téged ő annyira? Nem a te fiad, nem is rokonod - elvigyorodott. -  Véletlenül nem tetszik neked ez a gyerek?

 - Az se tudom, milyen az - beugrott az a fél perc, amíg kezünk egymáson volt.

 - Mit szólnál, ha este megkérdeznéd egyszerűen? Most pedig vissza melózni, kislány. Igyál egy kávét és tudjuk le ezt a napot. Egyébként nem tudsz egy jó termet, mondjuk ilyen aerobik termet, tükrökkel a közelben? Gyakorolnom kéne a felvételire.

 - Itt van a szomszédban JiMin edzőterme, biztos van egy kibérelhető terme, ami kielégíti a vágyaidat. Majd beszélek vele.

 - Köszönöm, de akkor tájékoztass a fejleményekről, amint hazaértél.

 - Igenis - mosolyogtam rá, majd elrugaszkodtam a pulttól, hogy a vasárnapi forgalmat lebonyolítsam.

Később, este, mikor a famíliát már elszalasztottam, a fekete bárányt még nem. Leültem vele szembe olyan óvatosan, mintha nem akarnék elijeszteni egy őzgidát. Végül mikor a fenekem elérte a széket, felnézett rám, és lépett is volna le. Viszont hirtelen felpattantam, hogy megállítsam cselekedetében.

 - Maradj már itt. Éppen beszélni akarnék veled - mordultam rá.

 - Nincs kedvem beszélgetni - kifejezéstelen arccal akart lerázni.

 - Én is fáradt vagyok, de ha van egy kicsi társalgós kedvem is, akkor szépen itt maradsz és nem leszel bunkó - visszaereszkedett a négy lábú szerkezetre párhuzamosan velem. - Köszönöm. Szóval, JiMin említette, hogy nem is voltál ilyen eredetileg. Mi váltotta ki, hogy megváltoztál?

 - Szerinted rád tartozik? - húzta fel szemöldökét.

 - Részben. Szeretném tudni legalábbis.

 - Nem fogom elmondani - ismét próbálkozott a szökési kísérlettel.

 - Ne merészelj itt hagyni valami mogorva dumával. Rendben, megértettem, nem mondod el. Edd meg nyugodtan itt velem a vacsorád maradékát. Csendben maradok.

 - Az jobb is lenne végre - motyogta magának.

 - Hogy halad a zene, amit mutattál? - törtem meg az ürességet mégis.

 - Nem az volt, hogy csendben maradsz?

 - Még érdeklődni sem lehet ebben a házban bejelentés nélkül, vagy mi? - turkáltam tovább ételemet.

 - Már majdnem kész - félig teli szájjal válaszolt a kérdésemre.

 - Hallhatom majd a teljes verziót? - pillantottam fel rá meglepetten.

 - Ha akarod - vonta meg vállát, viszont mégsem flegmán tette, ahogy vártam volna.

 - Látod, ezt nem értem. Az egyik percben még mogorva vénember vagy, a másikban meg normálisan is lehet veled beszélgetni. Miért csinálod ezt?

 - Megvan rá az okom.

 - De én ezt az okot akarom megtudni, YoonGi - fogtam meg szinte reflexszerűen a kézfejét. - Nem mondom el a szüleidnek, ha azzal lenne a baj - jelzésképpen lenézett kezeinkre, ekkor el is kaptam, mert eljutott agyamig, hogy mit is csinálok. - Bocsánat.

 - Ez a bizonyos ok személyes. Nem akarom, hogy bármelyikőtök is megtudja. Akár te, akár JiMin, akár a szüleim. Most pedig távozok. Köszönöm, ezt a csodálatos beszélgetést, további..akármit - megfogta tányérját, felállt és a konyha irányába távozott is. Aztán egy ötlet vezérelt arra, hogy utána menjek.
 - És miért cserébe mondanád el? - értem utol a nappaliban.
 - Nem hagynál mára békén, légyszíves? - indult el a lépcsőn anélkül, hogy megállt volna.
 - Takarítsam ki a szobád? - kezdtem el kérdezgetni.
 - Ne.
 - Mossam ki a ruháid?
 - Van arra külön bejárónőnk.
 - Akkor mit csináljak? - torpantam meg felülről a harmadik lépcsőfokon. - Bármit megteszek - megállt a csigalépcső legtetején, megfordult, majd elhúzta a száját.
 - Bármit megtennél azért, hogy megtudd? - bólintottam egy kicsit félénken. - Még beszélünk erről - ezúttal beleegyezően bólogattam, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Utána megfordultam, lerogytam a fokra, arcomat tenyereimbe temettem. Mindezt azért, hogy megtudd? Hülye vagy, SunBin. És hazudtál is. Igenis próbálkozol még.

/JungGi pov/

Hétfőn, már hazaengedett az orvosom, ezért hát bementem a TaeHyung által említett bárba, ahol ez a bizonyos SunBin dolgozott. Viszont ott egy kedves kollégája megadta a telefonszámát, mivel szabadnapja volt. Így az utcáról felhívtam, elmondtam, hogy ki vagyok és hogy találkozhatnánk-e, mert kérdéseim lennének. Persze, belement a dologba, ezért megkért, hogy várjam meg a Cheonsánál.
Körülbelül tíz perc múlva ott termett az ismerős lány, mosolyogva. Sötét haja lebegett az enyhe tavaszias szellőben. A fény pedig úgy vetült arcára, hogy már messzebbről is kiszúrtam felemás szemeit, amire emlékeztem.
 - Szia! Miben lehetek szolgálatodra? - érkezett mellém a kis hátitáskájának pántjait fogva kulcscsontjainál.
 - A szellemekről szeretnék beszélgetni - nyögtem ki egyből a témát.
 - Persze, addig sétáljunk, mit szólsz? - indult el az egyik irányba. - Mondd, ami kikívánkozik.

 - Ez az akármi, ami bennem volt, úgy érzem, hagyott hátra valamit. Ha egyáltalán ez lehetséges. Azóta szinte megszállottja lettem a Holdnak. A fénye, az alakja, mindene megbabonáz. Lehet, hogy a szellemek... - félve mondtam ki ezt a szót, mert nem igazán hittem bennük, főleg abban, hogy megszállhatnak embereket, még élőket. - ...hátrahagynak valamit magukból?

 - Nem igazán ismerem még a megszálláshoz kapcsolatos dolgokat, de eléggé elképzelhető. Nincs benned semmi düh emellett?

 - Nincs, csak...igazából van egy dolog, ami még fura - nem hittem el, hogy tényleg erről beszélgetünk.

 - Mi lenne az?

 - Mióta felkeltem ott a kórházi ágyon, nem aludtam. Egy percet sem. Fáradt sem vagyok, még olyan érzet sincs bennem.

 - Az vagy egy hete volt.

 - Pontosan. Persze, este lefekszek az ágyamba, de egész éjszaka fenn vagyok. Rajzolgatok, sorozatot nézek és egyszerűen nem álmosodom el.

 - Ez érdekes. Kiderítem mi ez, aztán felhívlak, hogy találkozzunk megint, rendben?

 - Köszönöm, SunBin. A dokim csak felírna valami altatót nekem - tettem fülem mögé hajamat.

 - Szívesen segítek.
 - És egyébként most is látod őket? - aggódtam, hogy nem tapintatlanság ilyet kérdezni, de bólintott válaszként. - Milyenek?

 - Mind különböznek, viszont egy közös van bennük - vett egy mély levegőt. - Mind akar tőlem valamit. Én pedig nagyon szívesen eladnám ezt a képességemet. Az álmatlanság nálad más miatt lépett fel, nálam viszont azért van, mert a lelkek folyamatosan suttognak, segítséget kérnek vagy éppen fenyegetnek.
 - Nem félsz, hogy megszállnak?
 - Edzett vagyok - mosolyodott el keserűen. Mintha láttam volna, hogy az a görbület nem igazi. A szenvedés grimasza tükröződött róla.
 - Nem tudhatom, min mentél keresztül, viszont látom rajtad, hogy erős vagy valóban - álltam meg a járda közepén. - Most viszont mennem kéne, hogy a szüleim ne aggódjanak értem. Akkor majd hívj, kérlek, és köszönöm - öleltem át, aztán távoztam is mellőle. Még visszanéztem rá, akkor már keresztbe tett kezekkel ácsorgott ott egyedül. A kedves somolygás pedig eltűnt.

/SunBin pov/

Miután ott hagytam TaeHyung barátnőjét a Cheonsánál, elsőként a telefonomon keresztül az internet segítségével próbáltam bármit is találni az üggyel kapcsolatban, eredménytelen keresgélésnek tűnt. Aztán gondoltam, mielőtt még belépek a Min rezidenciába, megkérhetném a szellemeket, magukat, hogy segítsenek nekem.
 - Ha már így összegyűltünk, ha már mindig kérnétek tőlem valamit, egyezzünk meg. Amelyikőtök segít nekem, én is megteszem cserébe - semmi nem történt, semmi reakciót nem kaptam. Sóhajtottam, majd eltűntem a bejárat mögött. Az agyam kiürítése érdekében pedig kicsit el akartam vonni a figyelmem bármilyen a lelkekkel kapcsolatos témáról, ezért levetettem cipőmet, és ledobtam magamat a nappaliban. Megnéztem a műsorújságot, hogy mikor jön valami érdekes, addig a konyhában kerestem egy poharat, aztán kiszúrtam végre az egyik felső szekrénysor polcán. Viszont nem nekem tervezték valószínűleg a helységet, mivel el se értem a kívánt tárgyat. Nyújtózkodtam érte, mikor egy másik kéz nyúlt szintén az üvegdarabért az enyém mellett, viszont felismertem a végtag tulajdonosát, ezért összerezzentem. Megfordultam, és felnéztem a szemébe, és ő is letekintett az enyémekbe. Átadta nekem félredöntött fejjel a pohárt.

 - Vegyek neked egy kis sámlit? - tette zsebre kezeit.

 - Azért, mert körülbelül tíz centivel magasabb vagy nálam, nem kell felvágni vele, oké? - vizet töltöttem a pohárba a csapnál, majd miután elfogyasztottam a folyadékot, letettem azt a pultra. - Most pedig elnézést, de visszatérnék a sorozatomhoz, ami nemsokára kezdődik.
 - Kitaláltam, hogy mit szeretnék cserébe - megálltam a mozdulatomban, és visszafordultam felé. - A nyár végéig teljesíteni akarom a bakancslistám. Ebben pedig szeretném, ha te kezeskednél.

 - És valamikor mostanában elmondod végre akkor?
 - Talán - vonta meg vállát, elsuhant mellettem, és lehuppant a kanapéra.
 - Ugye nem gondoltad, hogy ellopod tőlem a távirányítót?
 - Nem? - forgatta szemeit. Kivettem kezéből, a lehető legtávolabbra tettem tőle, miután helyet foglaltam kényelmesen. A sorozat elkezdődött, meg is lepődtem, hogy falszomszédom nem akart azonnal visszavonulót fújni. Aztán fura volt, hogy nem szólt semmit, szinte meg sem mozdult.
 - Figyeled az eseményeket egyáltalán? - löktem meg, aztán ölembe dőlt felső teste. - YoonGi? YoonGi? Te elaludtál? Most jön pedig a lényeg. YoonGi? - ébresztgettem, de nulla reakció kaptam. Olyan mélyre zuhant álmaiban, hogy fel sem tudtam volna kelteni, ha ő nem akarja. Néztem tovább az epizódot, amikor egy nagyobbat szuszogott. Rajta maradt tekintetem, ujjammal elkezdtem piszkálni fürtjeit akaratlanul is. - Miért nem tudod egyszerűen elmondani, hogy mi van veled? Vajon ennyire nyomós okod van rá? - végignéztem még az utána következő filmet is, mert nem mertem felkelteni őt.
 - Mi történt? - riadt hirtelen fel, mikor hangosabb lett egy reklám.
 - Nyugi, nyugi, csak elszundítottál - csitítottam lejjebb.
 - Mióta aludtam?...Az öledben? - pislogott mélyeket.
 - Igen, a.. - lenéztem combjaimra. - Te összenyálaztál?
 - Én aztán nem.
 - Ki is az, aki bealudt? Ah, mindegy, én megyek lecserélem a nadrágom.
 - Várj! - fogta meg karomat, mielőtt felkeltem volna. Mintha olyan természetes lett volna visszadőlt lábaimra. - Mit nézünk?
 - Öhm, izé, valami film megy, nem emlékszem a címére - nem tudtam hova tenni, hogy éppen mit csinál.


/JiMin pov/

Az emelet korlátjainál ültem, hogy lássam a tervem kiteljesedését.
 - Végül is, aranyosak lennének együtt - suttogtam magamnak.
 - Mit nézünk?
 - Na, erre nem számítottam, Hyung - kuncogtam egymagamban a fiú tettén. - Vajon elrontsam a pillanatukat kettesben? - hezitáltam egy kicsit. - Szomjas vagyok, úgyhogy muszáj lesz - felkeltem, és leszökkentem a csigalépcsőn. - Sziasztok! - mikor leérkeztem, SunBin lelökte magáról YoonGit, így a fiú földet érte azonnal.
 - Bocsi! Fáj valahol? - aggódást láttam arcán.
 - Hagyjuk - továbbra is a padlón ült, csupán törökülésbe vágta magát. - Mit szeretnél, JiMin?
 - Én csak köszöntem, amúgy valami innivalóért indultam.
 - Értem, akkor nem vacsorázunk már? Anyuék úgyse érnek haza, míg mi fenn vagyunk. Szerettek mindig is fecsegni az ottani újgazdagokkal - köztem és Sunny közt cikázott a szeme.
 - Együnk - állt fel félve, de határozott hangsúllyal a kanapéról a lány.
 - Akkor menjünk - indult meg a konyhába, viszont én a meglepettségtől földbe gyökereztem. SunBin mellém sietett.
 - Te érted ezt az egészet? - susogta.
 - Nem igazán, de élvezzük ki, amíg ilyen szerintem - lassan követtük bátyám lépteit az ebédlőig.

4. Family dinner

(Ajánlott zenék a részhez: Superfruit - Future Friends (Choir remix) ; Red - Not Alone )

/SunBin pov/

Ahogy JiMin mondta, hét körül lebattyogtam a lépcsőn, hogy együtt vacsorázzak a számomra még teljesen ismeretlen Min családdal. A szülők, illetve az említett fiú nyugodtan ücsörögtek már az asztalnál, míg a konyhában egy középkorú nő sürgött-forgott.

 - Segíthetek valamiben? - léptem a helyiségbe.

 - Oh, drágám, ülj le nyugodtan. Engem ezért fizetnek - mosolygott rám. - Te volnál egyébként JiMin úrfi egyik barátja, akiről mesélt? - érdeklődött, míg kitálalta a leveseket.

 - Igen, SunBin vagyok.

 - Engem meg nyugodtan hívj HongNannak - fogta meg az étkeket.

 - Viszem a maradékot.

 - Köszönöm, kedves - indult el, és rakta le a szülők elé a tányért, harmadik porcelánját pedig az üres helyre helyezte. Az én kettőmet leraktam JiMin és magam elé.

 - SunBin, milyen kedves, hogy segédkeztél HongNannak. Viszont legközelebb hagyd, hogy végezze a munkáját, ezért fizetjük - mormogta a ház ura.

 - YoonWo, ő így nőtt fel, hogy segít másoknak. Edd a levesed, ha nem bírsz semmi szépet mondani - teremtette le halkan, de határozottan felesége. - SunBin, mesélj valamit magadról.

 - Öhm, nem vagyok olyan nagyon érdekes. A Cheonsában dolgozom, a fiuk edzőterme melletti bárban. Azon kívűl még egy kis üzletben, meg a múzeumban is van állásom. Szabadidőmben a könyvtárban vagyok legtöbbször. És...igazából ez vagyok én - persze, a szellemeket kihagyva.

 - Miért dolgozol ennyi helyen?

 - Tovább akarok tanulni, és máshogy nem lenne rá pénzem.

 - Na, látod, drágám, egy szorgalmas lánnyal van dolgunk - szegezte mondatát férjének. - Én egyébként, SoAh vagyok, nyugodtan hívj így.

 - Rendben, bár kicsit fura lesz az elején - kezdtem el kanalazni a finom illatú ételt. - YoonGi nem szokott lejönni egyébként? Mert úgy látom, neki is meg lett terítve - pillantottam az előttem gőzölgő fehér edényre.

- Nem, ő mostanában nem jön le. Mindig csak utánunk eszik vagy még azelőtt - felelt kérdésemre két nyammogás közt szomszédom.

 - Ah, értem, további jó étvágyat akkor - ezek után pedig csendben maradtam, nem mintha a Min család többi tagja nem ezt tette volna, amíg megettük a főételt meg a desszertet. Megköszöntem a vacsorát, és feliszkoltam a kínos csendből a saját kis világomba. Leültem az ágyamra kicsit túlrakott gyomorral, majd meghallottam egy dallamot. A falon túlról érkezett a kellemes melódia. - Zenét komponál? - suttogtam magamnak. Ekkor eszembe jutott a dalocska, amit nővéremmel költöttünk. Egészen a lezuhanyzásomig az járt a fejemben, keveredve a morcos lakos által komponálttal. Mostanában nagyon sokat jár MinRin a gondolataimban. Kiléptem a fürdőből, és beleütköztem YoonGiba, mint később kiderült, amikor felnéztem.

 - Már vagy tíz perce itt várok, hogy bemehessek.

 - Úgy tudom, hogy két fürdőszobátok van. Ne legyél ahhoz is lusta, hogy lemenj a lépcsőn és visszagyere - vágtam a fejéhez, aztán kikerültem rezzenéstelenül. A szobámba érve elpakoltam, amik a kezembe voltak, és valahogy akkor esett le, hogy milyen hangsúllyal beszéltem a ház urának fiával. Ebből még bajom lesz. Reflexszerűen égve hagytam a kislámpámat, lefeküdtem a baldachinos ágyba, elhelyezkedve a vékony paplan alatt, majd próbáltam elszundítani. Fáradt voltam, így az könnyen ment, de az, hogy ne riadjak fel vagy ne forgolódjak, már egy nehezebb feladatnak ígérkezett. A rémálmaim és a lelkek suttogásai, akik megtaláltak megint, nem hagytak. Újra a hideg verejtékkel a homlokomon ébredtem hajnali négy körül, így hát feladtam ismét, hogy abba az egy órába kialudnám magam, szóval a mosdóba vándoroltam halkan, hogy megmossam arcomat. Miután megtöröltem bőrömet, vissza akartam lépdelni saját lakomba, de a szomszéd ajtó nyílt párhuzamosan az enyémmel. A tulajdonosa észrevett, mire felhúzta szemöldökét.

 - Mi lenne, ha legközelebb tényleg csendben maradnál este?

 - Bocsánat - végig nézett rajtam, mielőtt lement volna a lépcsőn. - Mi lenne, ha mostantól nem lennél ilyen mogorva? - motyogtam még magamnak, mégis neki címezve a kérdést. Végül az egyenruhámat felöltve ébresztgettem JiMint, mivel fogalmam sem volt, hogyan juthatnék el a munkahelyemre.

 - Máris kelek, várj meg a nappaliban - kelt fel ágyában. Úgy tettem, ahogy kérte, így leültem a kanapéra. Bekapcsoltam a tévét, hátha valami leköti addig a figyelmem, míg várakozok.

 - Te már megint itt vagy? - tért köreimbe falszomszédom.

 - Te meg még mindig itt vagy? - vágtam vissza azzal, ami először eszembe jutott.

 - Menj arrébb, és add azt ide. Megy egy műsor, amit néznék - vette ki a kezemből a távkapcsolót, és huppant le az ülőalkalmatosság másik végébe.

 - Miért nem mész vissza a kis zugodba inkább? - szereztem vissza a műanyag darabot.

 - Azt csinálok, amit akarok. Ez az én házam, nemde?

 - Korán reggel, nem akarnál aludni a te házadban ahelyett, hogy nem hagysz engem békén? - hangsúlyoztam ki a 'te' szócskát.

 - Ki az isten az, aki hajnalban ennyit beszél? - jelent meg egy álmos tekintetű fiú a lépcső alján.

 - Menjünk kérlek, és hagyjuk őt nézni a flancos műsorát.

 - Végre! - terült el a kanapén, miután felkeltem onnan.

Magára hagytuk a Min fiút, hogy munkába induljunk. Bepattantam az autóba, kicsit lecsavartam az ablakot, hogy érezzem a kora reggeli szellőt, amely legtöbbször felébreszt vagy lenyugtat. Lehunytam szemeimet, de hirtelen ki is nyitottam, mikor meghallottam mögülem egy szellemet.

 - Mi van köztetek ezzel a sráccal? - kérdezte. Igen, sajnos voltak olyan szellemek is, amelyek valamiért haverkodni akartak velem, nem is segítséget kérni.

Az elkövetkezendő napok monoton szálltak tova. Felkeltem, munkába mentem, ott végeztem dolgom, bezártam az adott helyen, aztán talán elcsíptem még a vacsorát is a Min családdal, de általában nem sikerült. A szabadnapjaimon vagy éppen próbálkoztam aludni vagy a könyvtárban lestem a különböző lexikonok, gyűjtemények lapjait.

Egyik este, mikor nyolc után értem haza, még HongNant a konyhában találtam, így mosolyogva adott nekem a maradékból, mielőtt hazament volna. A főétellel a tányéromon indultam meg az ebédlő felé, ahol egy fekete fejet pillantottam meg. Leültem a számomra kinevezett helyre, vagyis vele szemben. Miután szakácsunk távozott, egyedül maradtam a fiúval a síri csend közepette.

 - Megint nem ettél velük? - törtem meg azt.

 - Úgy tűnik?

 - Örülnöd kéne, hogy van családod, akik várják, hogy velük egyél.

 - Csak te foglalkozol ezzel az 'egy családnak együtt kéne ennie' baromsággal - vett egy falatot a szájába.

 - Miért vagy ilyen mogorva velem? - csaptam le evőeszközömet az asztalra.

 - Mert nem maradsz csendben.

 - Igazad van. Jobb is, hogy nem eszel velük. Nem is lenne sok haszna. Mert ha te nem vagy boldog, akkor senki más se legyen az, mi? - megettem még pár falatot kapkodva, aztán felálltam. - Örültem a beszélgetésünknek - feltrappoltam a szobámba. Ledobtam magam a fotelembe, amit az ablakom felé fordítottam, és így néztem az esti eget. Az épphogy fényerővel rendelkező kislámpám nem tudta elnyomni a sötétséget, szinte a csillagok is kivehetőek voltak. Ekkor elhatároztam, hogy megváltoztatom ezt a családot, hogy családként is viselkedjen.

A csütörtöki vacsorát még el tudtam csípni, így helyet foglaltam.

 - YoonGi már megint antiszociálist játszik, mielőtt kérdeznéd.

 - Ez nem lehet igaz most már. A családjával kellene ennie - felálltam, eltoltam térdhajlatommal a széket magamtól, és felmentem a szobájához. Először kopogtam, majd még hangosabban dübögtem a felületen. Láttam egy gombot az ajtó mellett, amit gondoltam megnyomok.

 - Mit akarsz? - nyitott ajtót végre.

 - Kopogtam és-

 - Hiába kopogsz nem hallom, mert az ajtóm is le van hangszigetelve. - szakított félbe. - Mit akarsz?

 - Gyere le enni a családodhoz.

 - Nem - csapta rám az ajtót. Megnyomtam újra a gombot, megint kinyitotta, de a lehető legunottabb arckifejezéssel.

 - Miért nem akarsz velük enni?

 - Mert így döntöttem - újra rám csukta a fafelületet. Visszatértem az asztalhoz, amikor JiMin kuncogni kezdett.

 - Nem jön le esetleg? - vigyorgott rám.

 - Ne legyen számodra ez ilyen vicces. Úgyis lejön egyszer. Kitalálok valamit - felpillantottam az emelet irányába, és törtem a fejem, hogyan cserélném le a megváltoztathatatlant.

Mrs. Min, vagyis SoAh, megkért, hogy péntekre kérjek szabadnapot, hogy az ő testvére megismerhessen, mivel átjön ebédre. Gondoltam, miért ne, talán a nagybátyja kirobbanthatja a barlangjából.

Olyan egy körül érkezett hozzánk a magas férfi, akinek talán szebb vonásai voltak, mint egy nőnek. Kim SeokJinként mutatkozott be az idegen, és míg készültek a fogások, addig egész jól elbeszélgettünk a nappaliban. Megtudtam, hogy szeret utazgatni, illetve szeret divatbemutatókra ellátogatni, amit kinézetéből is kitalálhattam volna. Persze, róla is lerítt, hogy pénzes.

 - Még ilyenkor se húzza le a seggét, amikor a nagybátyja átjön? - fordultam JiMin felé, aki csak megrázta fejét.

 - Hova mész? - szólt utánam, amint felpattantam, és elindultam YoonGi szobája felé. Kopogás nélkül benyitottam, mivel megfigyeltem, hogy csak közös étkezéseinkkor hagyja nyitva ajtaját.

 - Mi lenne, ha lejönnél enni a családoddal? Főleg ha itt van a nagybátyád is - becsuktam magam mögött ajtaját, karjaimat összefontam magam előtt.

 - Mi lenne, ha békén hagynál? - fel sem nézve gépéből morgott rám.

 - Mibe vagy ennyire belemerülve? - álltam mellé.

 - Tedd a fejedre - nyújtotta felém a fejhallgatót. Elvettem tőle a fejest, felhelyeztem füleimre, és kicsit lejjebb hajoltam a géphez, hogy ne szakítsam ki a kábelt. Egy zene csendült fel hallószervembe, és annyira édesen hívogató volt, hogy bejárta elmémet a kellemes dallam, ami egy balladaalapnak meg is felelt volna. Ekkor tulajdonosa leszedte volna fejemről a készüléket, de az ő kezével együtt lefogtam még azt. Csak amikor rápillantottam, vettem észre, hogy egy fél perce fogom a kezét észrevétlenül. Lekaptam a fejhallgatót magamról hirtelen, és kiegyenesedtem.

 - Nem rossz. Te csináltad? - tereltem el a témát az előbbi kínos momentumról. Bólintott, mire körbenézve a szobán egy sóhajjal inkább kisiettem az ajtón. Megálltam kicsit a falnak dőlve, hogy magamhoz térjek, hogy pulzusom visszaálljon a normálisra. Ekkor nyílt ismét ajtaja, és lépett ki rajta a fekete hajtömeg. Elspuriztam volna, de lábaim megdermedve gyökereztek a földbe.

 - Akkor te nem eszel? - indult el lefelé a lépcsőn. Lemaradva mögötte battyogtam, közben próbáltam visszatérni világomba. A Min família már az asztal köré gyűlt, mire odajutottunk.

 - Ezt hogy csináltad, Sunny? - fordult felém JiMin, mikor leültünk egymással szembeni helyeinkre falszomszédommal.

 - Megkértem, hogy jöjjön le, azt hiszem - felemeltem tekintetem, amikor is összefutott tekintetünk.

 - Akkor jó étvágyat mindenkinek - hebegte a ház asszonya.

Ennek ellenére eljött az a pillanat, amit akartam. Az asztal körül ülők beszélgettek, nevettek, én pedig ledöbbenve ültem ott közöttük. Azt hittem, tovább fog tartani, hogy ez megtörténjen, hogy közelebb hozzam a családot. Még YoonGi is néha elmosolyodott. Olyan érzést keltett bennem végre, mintha tényleg egy családba tartoznék, mintha tényleg erre lett volna szükségem eddig. Lehet KyungRinak igaza volt, és elegem volt a tudtom nélkül a monoton, egyszínű életből.

 - Köszönöm szépen finom volt - tolta hátra a széket YoonGi, míg felállt. Megkerülte az asztalt, mellém lépve a fülembe suttogott. - Többször jöhetnél be a szobámba - szinte oly halkan mondta, hogy a többiek meg se hallották, főleg hogy egymással is eszmecserét folytattak. Azt viszont észrevették, hogy a mondanivalójától félrenyelve köhögtem tele az ebédlőt, amikor már az okozója rég nincs körünkben. Na, de ilyenről szó sem volt.

/JungGi pov/

A hold sziluettjét figyeltük közösen Taevel, bár én többször inkább az arcvonásait vizsgáltam. Békésen üldögéltünk a kórház kertjében, mivel még nem engedtek haza, viszont kiengedtek vele levegőzni.
 - Szerinted most már folytathatom az egyetemet nyugodtan?
 - Hát, persze, most már semmi probléma nem lehet. Már biztonságban vagy - ölelt magához, miközben nyomott egy puszit fejem búbjára.
Az ezüstösen világító gömb, mintha egyre nagyobb és gyönyörűbb lett volna. Megihletett, magával ragadott. Közben viszont elém ugrott annak a felemás szemű lánynak az arca. Vajon ki lehetett?
 - ...minden rendben lesz most már, minden oké... - ismételtem suttogva szavait. - Tae, ki volt az a lány? Akinek az egyik szeme kék volt.
 - Egy ismerősöm, aki ért a szellemekhez, úgy tűnik.
 - Találkozhatnék vele? - tudnom kell, mi volt velem, bennem..

3. Something (+12)

(Ajánlott zenék a részhez: Agust D - So Far Away (ft. JK, JIN) ; Selena Gomez - Back To You)

/SunBin pov/

Már dél múlt, és körbe jártam a boltot, hogy minden rendben van-e, nem kell-e esetleg valamelyik hűtőt vagy polcot feltölteni, aztán a pulthoz érve, ahol el lehet fogyasztani helyben az ott vett rament, egy fiú ücsörgött. Semmi sem volt előtte, csupán magába roskadva bambult előre. Mivel senki sem tartózkodott az üzletben, odamentem hozzá.

 - Minden rendben? - fogtam meg vállát.

 - Persze..

 - TaeHyung? - ismertem fel az egyik Cheonsás törzsvendéget mély hangjáról.

 - SunBin? - kapta fel fejét, mikor nevén szólítottam. - Nem is tudtam, hogy itt is dolgozol.

 - Mi történt, hogy ennyire magadba vagy zuhanva? - ültem le mellé.

 - A barátnőmnek megint volt egy rohama, pont bent volt az egyetemen, és újra a kórházban került. Már nem tudom, mit csináljak. Az orvosok sem tudják igazából, hogy mitől jönnek ezek nála. Be akarják zárni az elmegyógyintézetbe, mert könnyebb lenne azt mondani, hogy megőrült, minthogy megoldani a problémáját. Mi tévő legyek? Gyenge, nem akar enni, és bármit kérdezünk tőle, annyit mondd, hogy mediust akar, vagy hogy fáj neki - a fejemben felvetült egy mondat, amit valamelyik weboldalon olvashattam, amikor ki akartam deríteni, miért látom a szellemeket. Médium, latinul medius, aki összeköti a természetfelettiek és az élők világát.

 - A medius az a médiumot jelenti latinul. Miért nem kerestek egyet?

 - Utánakerestem, de én nem hiszek ezekben. Mind csak a pénz kérné el, és bármit mondhatna, elhitetné velük, hogy az van, mivel aggódunk JungGiért. Szóval felesleges - hajtotta le fejét.

 - Én tanultam egy kicsit erről, lehet tehetnék valamit. Ingyen persze - próbáltam a segítségemet ajánlani.

 - Köszi, de inkább csak reménykedünk, hogy jobb lesz.

Felállt élettelenül, kibattyogott táskájával a boltból, aztán már csak az ajtó csapódását hallottam utána. Sóhajtottam egy nagyot, majd lehuppantam a pénztár mögötti székre. Elővettem a kis barnás borítású füzetem, amibe minden szellemekkel kapcsolatos tapasztalatomat leírtam általában. Egyszer találkoztam már egy ilyen esettel. Még az árvaházban egy nagyon vékonyka kislányba költözött bele egy szellem. A gyermek egész testét átjárta a vörös aura. Alig mertem ránézni. Neki is rohamai voltak, de végül az egyiket nem élte túl. Hogyan tudnék bemenni a lányhoz a kórházba, hogy megnézem, hogy van-e körülötte szellem?

Másnap a Cheonsába dolgoztam, még mindig azon gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni TaeHyungnak. Aztán elmélkedésemből JiMin hangja rántott ki.

 - Szia! - felpillantottam rá. - Gondolkodtam a múltkori beszélgetésünkön.

 - JiMin, tudod, hogy munkában nem beszélhetek veled.

 - Akkor kérek addig egy hosszú kávét, és kérlek, áldozd rám a szüneted, hogy megbeszéljük ezt - beleegyezve készítettem el rendelését. KyungRinak átadtam a kasszát addig, amíg pihenőre mentem. Leültünk régi árvaházi barátommal az egyik boxba, és vártam, hogy mondja, mivel készült nekem. - Nem muszáj beleegyezned, de én arra gondoltam, hogy hozzánk költöznél - elkerekedtek a szemeim. - Hallgass végig. Lenne saját szobád, ami nem az egyik munkahelyed felett van, ami valószínűleg még nem is fűtéses. Normális kaját ennél. Új és tiszta ruháid lennének, mert a nevelőanyám imád nekünk ruhát venni. Már nagyon régóta emlegeti, hogy annyira szeretett volna egy kislányt is anno.

 - Figyelj, de ugyanúgy három állásom maradna, csak még több idő lenne odaérnem.

 - Több pénzed maradna, mert ha akarod elfuvarozlak odáig. Sőt az étel-, és ruhapénzt is megspórolnád magadnak.

 - Nem tudom még. Annyira megszoktam már ezt az életritmust.

 - Legalább mondd, hogy elgondolkodsz rajta. Én itt leszek mindig a szomszédba, ha eldöntötted, szólj - megitta még maradék kávéját is, majd elköszönt. Ott ültem egy kicsit még, mikor KyungRi jött hozzám.

 - Na, mit mondott?

 - Azt akarja, hogy hozzájuk költözzek.

 - És mi a kérdés?

 - Hát sok minden megváltozna és...

 - És lenne egy családod. Tudom, itt vagyok neked én meg minden, de ez egy rendes család lenne. Apával, anyával, tesókkal, még ha nem is vérszerintiek, akkor is kell a változás már neked. Nem kötelező örökre odatelepedned, de legalább egy próbát megérne, SunBin - mosolyodott el, majd ment vissza a pulthoz. Talán igaza van..

Csütörtökön mindenféle gondolatok kavarogtak már a fejemben, mintha alapból nem lettek volna így is zajosak bent a körülmények. Ezt a napot kikértem szabadnapnak, hogy meglátogassam TaeHyung barátnőjét. Barátja is jött velem, de szándékaimat nem tudhatta.

Már az épület bejáratán belépve megéreztem azt a tipikus kórházszagot, a számomra gyomorforgató fertőtlenítőt. A fehér folyosókon könnyedén eligazodott a fiú, így nem sokkal később már JungGi szobájának ajtajához érkeztünk. Persze közben nekem ütközött néhány lélek, akik itt vándoroltak még a két világ közt. Megláttam a lány testét az üres szobában, mely betegesen el volt vékonyodva, és a körülötte lebegő vöröslő aura sem segített a látványban.

 - TaeHyung, kérlek, menj ki - fordultam felé, komoly tekintetet sugározva. - Kérlek, utána jobb lesz, ígérem. Tedd meg érte - hallgatott rám, és becsukta maga mögött az ajtót. - Itt vagyok, de most már takarodj ki ebből az ártatlan lányból.

 - Végre megkaptam, amit kívántam? - ült fel a lány, viszont beszédét nem ő irányította. - Egy feltétellel hagyom el őt. Ha találsz valakit nekem, akinek lelke gyengébb, mint az övé. Te biztosan tudsz ilyet, megérzed.

 - Takarodj el a túlvilágra. Nem fogsz több embert bántani - nyeltem egy nagyot.

 - Akkor muszáj lesz beléd szállnom, árva, ha már annyira kikergetnél e testből - a vörös aurájú szellem elhagyta a gyenge szervezetet, és az vissza is dőlt az ágyra. Az egykor emberi alakja kezdett kiformálódni a színes pacából.

 - Gyerünk - amint kimondtam, próbált megközelíteni, de ahogy hozzámért, a legborzasztóbb emlékeim tértek vissza. Édesapám, édesanyám, majd nővérem halála. A szellemek látványa. Az egyedül és rettegve töltött éjszakák. A suttogások a fülemben. Az éhes napok, mikor nem tudtam, mit enni. A bántalmazások az iskoláimban. Mind, akárcsak egy kisfilm, pergett le a szemem előtt, de mégis próbáltam erős lenni. Arra gondoltam, hogy ezek mind azért történtek, hogy erős legyek felnőttként, hogy megedzenek engem az életre, hogy ezt a szellemet le tudjam győzni. Ekkor egy apró reccsenést hallottam. Kinyitottam szemeim, és a vörös lélek köddé vált előttem. Sóhajtottam, majd lerogytam térdemre, úgy éreztem, kiment belőlem az energia. Leültem sarkamra, mikor is érzékeltem, hogy a lány az ágyban mocorogni kezd. Az ágykeretbe kapaszkodva felhúztam magam. - JungGi, minden rendben lesz most már, minden oké - kinyitottam az ajtót, Tae azonnal besietett szíve hölgyéhez. - Sok sikert a továbbiakban nektek.

Ott hagytam őket, viszont egy padot befoglaltam magamnak a járda mellett hazafelé menet, mert fejem még mindig kóválygott. Igazából nem tudom, mit csináltam azzal a szellemmel, hogy a túlvilágra került vagy csak elüldöztem, de remélem, a párost békén hagyja. Az igazat megvallva szeretnék segíteni az embereknek, illetve a szellemeknek, de néha már túl sok. Valamikor nem hagynak aludni sem, suttognak a fülembe, kísértenek, vagy kiveszik belőlem az energiát. Ha lehetne csupán egy kívánságom, akkor ezt a képességemet hagynám el valahol útközben.

Mikor a Cheonsához értem, a hálószobám rejtekében bedőltem az ágyamba, és el is szenderedtem. Habár nem igazán alvás az, ha folyamatosan az álmaiddal küzdesz. Egy úton sétáltam, egy olyanon, ami nagyon elhagyatott, a semmi közepén caflattam. Fáradt voltam, olyan szinten, hogy alig bírtam el saját súlyomat. Aztán ott termett egy határ hirtelen, már aszfalt volt lábam alatt, és már kevésbé voltam elcsigázott. Talán más napon játszódhatott a jelenet, mivel a Nap állása is másnak tűnt. A határhoz érve meg sem álltam, csak átsétáltam, a határőrök észre se vettek. Amikor pedig átmentem a hivatalos határon az álmomban, felriadtam hideg verejtékkel homlokomon. A telefonomon hajnali kettő díszelgett, így gondoltam már nem próbálok meg visszaaludni. Kimentem a fürdőbe, lezuhanyoztam, és felvettem az egyenruhámat. Kitakarítottam a Cheonsát, majd kiültem a tetőre a 'reggeli' kávémmal. Meg akartam nézni a napfelkeltét, ha már egyszer nem bírok normálisan aludni. Finom szellő simogatta arcomat, míg kortyolgattam italomat. Valójában nem járt semmin akkor és ott az agyam, csakis néztem a messze elterülő várost, a felhőket, és az éppen felbukkanó napsugarak által festett tájat. Aztán eszembe jutott a régi barátom ajánlata tegnapról. KyungRinak pedig igaza volt, kéne valami újdonság az életemben, legalábbis egy olyan, ami eltereli a képzeteimet. Levánszorogtam a tetőről, majd miután kinyitottam, JiMint a Cheonsa előtt vártam felbukkanni. Aztán már integetett az autójából, amikor közeledett az edzőterme felé. Kiszállt, aztán először felém sétált.

 - Jó reggelt!

 - Elfogadom az ajánlatot. Kérek holnapra egy szabadnapot, hogy kiköltözzek.

 - Tényleg? - derült fel az arca. - Köszönöm! - ölelt át.

 - Mit köszönsz ezen? - húztam össze szemöldököm.

 - Semmit, ez ilyen....mindegy, akkor reggel mondjuk kilenc-tíz körül jövök érted holnap. Addig szedj össze mindent. Rendben? - bólintottam, aztán ott hagyott, hogy kinyissa az edzőtermet.

Jó pár órával később, megkérdeztem főnökömet a tervemmel kapcsolatban, és kedvesen beleegyezett, sőt örült is nekem, hogy találtam egy helyet, ahol majd normálisabb körülmények között élhetek.

A rákövetkező nap pedig fél tíz környékén jövendőbeli lakótársam meg is jelent metálkék járműjével. Útnak indultunk, amint bepakoltam hátra a három hátizsákomat, amiben konkrétan az egész életem volt. Az utcákat nem is olyan sokáig szelve, már be is jelentette, hogy megérkeztünk. A kapun kívülről is látszott, hogy eléggé fényűző életet élnek. Aztán a vaskapun belépve három kocsibeállót pillanthattam meg balra, jobbra egy kis szökőkutat, aztán egyenesen pedig a bejárat felé vezetett egy járda. JiMin előttem ment, egyik hátizsákomat ő vitte vállán, míg én a maradék kettőt. Beléptünk a hatalmas kétszárnyas ajtón, miközben már azonnal úgy éreztem magam, mint valami hangya. Egy előszobába léptünk, ahol a kabátok, ezenkívül az éppen használatban lévő cipők szép rendben sorakoztak. Balra a földszinti fürdőszoba helyezkedett el. Tovább haladva egyenesen a nappaliba érkeztem, ahol egy hosszú kanapé, illetve két fotel foglalt helyet, ezek is jó minőségű bőrből készültek ránézésre, egy üveg dohányzóasztalt körülölelve, mely felett egy látszatra drága kristálycsillár lógott. Az ülőalkalmatossággal szemben a televízió volt, szintúgy valószínűleg nem a legolcsóbb darab, amit kaphatsz a piacon. A helyiségből fel lehetett látni az emeleti erkélyre. Az emeletre pedig egy csigalépcső vezetett, talán mahagóni fából gyártották a korlátrendszerét. A konyha a nappaliból nyílt. Ha csak körbenézett az ember, igaz nem aranyat látott, de márványt minimum. A legfejlettebb konyhai berendezésekkel felszerelt szobát egy félfal választotta el az ebédlőtől, mely egy hosszú, fából készült, faragott lábú asztalból, és hat hozzáillő székből állt csupán, viszont egy csillár itt is ékeskedett, kiegészítőként a falon található festményekhez. JiMin felvezetett az emeletre, ahol hét ajtót pillantottam meg. Az első, a lépcsővel szembeni volt az ő szobája, a mellette lévő YoonGié, a mostohatesójáé, a következő az enyém lesz. Aztán tovább haladva sorrendben találhattam a másik fürdőszobát, a szülők szobáját, a szülők gardróbját, illetve a ház urának dolgozó szobáját. JiMin és az én leendő szobám ajtajain kívűl a többi azt sugallta nekem, hogy ne is merészeljek oda bemenni, bár nem is szándékoztam.

 - Este együtt vacsorázunk olyan hét körül, addig ismerd meg a szobád, és a házat, illetve a kertbe is lemehetsz, ha szeretnél. Csak YoonGi szobáját hagyd békén - jeleztem egy bólogatással, hogy megértettem, aztán leszánkázott a fiú a lépcsőn. Ott álltam egy helyben, a korláthoz léptem, lenéztem, és valójában, el sem hittem, hogy egy ilyen házba valaha is belépek életem során, nemhogy még lakok.

 - Ki a fene vagy? - hallottam meg magam mögül egy ismeretlen hangot. Megfordultam, és az a bizonyos YoonGi állt az ajtajában.

 - Öhm, én? - szeppentem meg kicsit, magamra mutatva.

 - Vajon szerinted a padlóhoz beszélek?

 - Én Kang SunBin vagyok.

 - Nos, SunBin, mivel gondolom, te vagy az, akiről JiMin és anyám beszélt, egy kérésem már lenne most hozzád. Mivel közös falunk van, mert anyámék még anno az én szobámat választották ketté, így mellém kerültél, nagyon szépen kérlek, hogy ne legyél zajos. Kössz - és azzal a lendülettel be is vágta az ajtaját.

 - Wow! Ez aztán kedves volt - becuccoltam a szobámba, és ledobtam a táskákat az asztal mellé. Azon kívűl egy fehér, egyszemélyes, baldachinos ágy, egy fekete kétajtós szekrény, mellette a sarokban egy állótükör, illetve egy halvány vajszínű fotel foglalt helyet azzal egyetemben. A fapadlón pedig egy ezekkel színben egyező szőrös szőnyeg terült el. Ledobtam magam az ágyra, és a plafont néztem. Ekkor beugrott, hogy YoonGit én már láttam valahol.

Kumamon jelmezben parádézva végig a nyarakat, míg szórólapokat osztottam, csodálatos volt. Egyetlen dologra emlékszem, ami nem egy hosszú egybefolyt napnak tűnt. Mikor egy fiú egy mosollyal az arcán fotózkodott velem. Viszont amikor ez nem tetszett nekem annyira, levettem a jelmez fejét, és a kócos tincseim egyik szemembe lógtak. Megdermedve bámult rám.
 - Épp elég bajom van. Megvan a képed, most már mehetsz. Ezt is vidd - nyomtam egy szórólapot mellkasának, amit automatikusan megfogott kezével, hogy ne essen le a földre. - További szép napot - vettem vissza a jelmezfejem.
Az ő volt, de ez pár éve történt. Úgy tűnik viszont, hogy az a mosoly eltűnt az arcáról azóta.